Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-14 / 28. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Manhattan, Newyork szive. (Repülőgép}elvétel.) Mindegy. Azzal, aki elvisz Svájcba. Maga nem visz el. Karínéi elpirult. — Elviszem — mondta halkan. — Holnap? — Holnapután. Várjon egy napig, Azalatt elintézek mindent. Torka megint ránézett. Eltűnődött. Lassan, habozón mondta: — Sajnálom ... igazán sajnálom. Kár! Szivesen menteni volna magával. És szivesen várnék is ... de nem tehetem. Ezzel adósa vagyok Waxnak. Mégis csak ő hozott ki a börtönből ... Majd egyszer. Nem megyek el örökre. Visszajövök. — Megtudom, hogy mikor jön vissza? — Hiszek valami végzetben vagy miben, amely életünket intézi. Talán nem azért találkoztunk olyan hosszú idő után, hogy soha többé ne lássuk egymást. De ha mégsem látjuk többié egymást, arról sem tehetek. Fontoskodás nélkül, egyszerűen beszélt, azzal a higgadt fensőséggel, amellyel a sok szerelemből faragott nő mérlegeli a kínálkozó uj kalandot. Nem ígért, de nem is tagadott meg semmit; nem titkolta, hogy a Karmellal való találkozás révén valami kis meghatódás ébredt benne, de nem is hangsúlyozta ennek a találkozásnak túlontúl való jelentőségét. Karaiéiban csakugyan azt a Szondy-uccai kisfiút, látta viszont, akinek a félénk hódolatára nevelőnője figyelmeztette először. — Terka, ne nézzen arra a fiúra! — mondta a pápaszemes kigyó. Azért ;is szemébe nézett a fiúnak, mert az érezte, hogy ez a fiú elbüvölten és szánakozón nézi, mintha mindent tudna róla. Hárommégy évig majdnem mindennap találkozott vele, látta néha az ablakban is, ahogy lopva átnéz hozzájuk. Azután az anyja kivitte Lausanneba. De a fiú tekintetét ott sem felejtette el. Később is gyakran emlékezett rá, magányos órákban, keserűségei, szenvedései és csalódásai között. Ez a tekintet vigasztalta és megnyugtatta. Sokszor tűnődött azon, vájjon megvan-e még valahol ez a kisfiú. Úgy nézne-e rá ma is, ha találkozna vele. Nem tudott semmit erről a kisfiúról. Azon csodálkozott csak, hogy ez a kisfiú akkor sajnálta már. Miért? Panaszkodott-e valamiről a kislány szeme? És miért éppen ennek a kisfiúnak? Sohasem gondolt arra, hogy ez a kisfiú megnő, férfi lesz, háborúba megy és elesik vagy félkézzel jön vissza. Neki kisfiú maradt, ahogy ő kislány Karmelnak. Hiába érezte magán a D-anubiusz éttermében ugyanazt az elragadtatott és szánakozó tekintetet, csak a tekintet nyugtalanította, a férfi nem. Akkor olvadt csak föl, mikor megtudta, hogy ennek a tekintetnek múltja van. És akkor természetesnek látta, hogy ők keitten régi jóbarátok, jóllehet sohasem is beszéltek egymással. Természetesnek látta azt is, hogy ez az égő szemű, megkínzott és földult férfi nem elégszik meg többé gyermekkori emlékeivel, kiváncsi mohósággal a kislányból asszonnyá teljesedett valóság felé kap. Hogy minden férfi vágyakozik rá, az Terka számára közhely volt. Éppen olyan kevéssé -ütközött -meg rajta, mint azon, hogy a madár dalol vagy az eső esik. Bátran és hűvösen szemébe nézett annak a sok vágynak, amely körülötte settenkedett és néha kegyetlen józansággal utasította vissza az ostromot: — Miért? Miért éppen maga? Azért, mert maga akarja? Az nem elég ok rá... (Folyt, köv.)