Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-07-07 / 27. szám - Vozári Dezső: Faud! Faud! - Lovászy Károly: Nem tud éhen halni

ne álljon üres kézzel az osztogatásnál, s magamnak szalmiákstiftet szunnyog­­csipések ellen, egy sárga Ullsteinre­­gényt, homlokra alkalmazható papir­­napellenzőt, s amire régen vágytam, csak soha nem mertem megvenni, egy kisebb doboz Richter-épitökövet. Mind­ezt összecsomagoltatom, megveszem a legfrissebb fővárosi újságot, s lassan megyek az árnyas platánok alatt haza. Az eső csendesebb, nem lehetetlen, hogy délután fölmegyek családommal a negyedik emeletre a kilátóhoz, vi­szünk szalámit és termoszban teát. A csomagot a kapuban odaadom a ház-Legyünk őszinték, a Baedeker és a tankönyvek stereotip adatait leszámít­va, Egyiptomról se tudunk többet, mint Afganisztánról. Ennek az országnak a messzi ókorba nyúló tradíciói az angol civilizáció felülbélyegzésével kerülnek forgalomba; az angolszász tőke és vál­lalkozási kedv még Tutenkámen pira­misából is előhalászta a gyémántokat és arany serlegeket, melyek örök sötétségre valának kárhoztatva a múmia mellett. Egyiptom belső életének struktúrájáról nincs sok fogalmunk, annál exotikusab­­ban hat, hogy ennek a birodalomnak szu­verénje, Fuad király, a fáraók késői utóda, európai utazása során most Prá­gába is ellátogatott, hogy a kreol arc­bőréhez kitünően illő biborfezét és tü­­hegyesre kipödrött fekete Vilmos-csá­­szár-bajuszát megcsodálhassuk. Amanul­­lah hírhedt nyugati tanulmányútja óta, melyet egyrészről a Casino de Paris ki­fizetetlen pezsgőszámlái, másrészről a hagyományait féltő afgán nép véres for­radalma szegélyez, divatbajöttek Euró­pában Kelet és Dél koronázott urai s tagadhatatlan, hogy egy-egy ilyen dí­szes fogadtatás friss és üdítő színeket hoz be a nagyvárosok monoton, elkese­redett, robotos életébe. A száműzött Amanullahnak alig volt még ideje rá, hogy a londoni Savoy­­hotel fényűző télikertjének kellemes at­moszférájában alaposabban elgondolkoz­­hassék a kulturvilág barátságának ké­tes értéke felett, máris egy uj mohame­dán felség ünneplésétől hangosak a köz­társasági Középeurópa zászlódiszbe öl­tözött kőrútjai. Fuad Berlinből jött Prá­gába s ott is, itt is felvonultatják előtte mester négyesztendős kislányának, aki szájába dugja félkezét és ezt mondja: „Kezét csókolom, nagyságos ur.“ Négyéves. Valahol hallotta ezt. Ettől egyszerre rosszkedvű leszek, amit nem kell magyaráznnom, elszé­dülök az osztályrendnek ettől az át­ütő erejétől, amely egy négyéves gye­rek tiszta kis szájába ilyen szavakat gyömöszöl, mint nagyságos ur, — egy­szerre hazaérkeztem nyaralásomból. Nem lehet elszökni a dolgok elől, foly­tathatom ott, ahol elhagytam. Máraii Sándor. a.z lilyien célok iszámára ei'őkészitetit és patentgombnyomásra nyíló Potemkinfal­­vakat. Ám Fuad nemcsak király, ember is, sőt — mint állítják — igen felvilágo­sult és értelmes ember, s otthon, kairói dolgozószobájában, az íróasztala felett egy táblán függ jelmondata, mely egy szóból áll mindössze, mégis többet fejez ki, mint amennyit egy uralkodó köte­tekbe foglalhatott volna: Türelem! Lehet, hogy Fuadban csak a hatalmat tisztelik és a teli erszénnyel érkező vevőt nézik az iparállamok. Viszont éppen Fuad emberségét, ember voltát kellene kihangsúlyozni ezekből ia látogatások­ból, melyekből a vendéglátók bizonyára többet profitálnak majd, mint majesztá­­tikus vendégük. Esőre hajló délelőtt volt, mikor Egyip­tom királya beyek és pasák kíséretében, szakácsokkal és háziorvosokkal felszerel­ve végigautózott Prága legszebb részén, a Vencel-téren. Sürü embertömeg lepte el a járdákat s fehér félholdat viselő apró zöld zászlókkal integetett a mél­tóságteljesen guruló gépkocsik felé. Fuad! Fuad! — kiáltotta a nép. A nép, mely bálványra vágyik s ünnepelni kí­ván. Az uralkodó legbarátságosabb és leg­felségesebb mosolyával nyugtázta ezt a lelkesedést, de ki tudja, nem arra gon­dolt-e éppen akkor, hogy a feldíszített házakban szobák sorakoznak fel, a szo­bákban emberek húzódnak meg s az em­bereknek gondjaik vannak. Egészen kö­zönséges, prózai, hétköznapi gondjaik. Vozári Dezső. Nem tud éhen halni Töprengő Barnabás (39 éves, nőtlen, unit, vallásu, középosztálybeli, elkesere­detten): Nem tudok megélni! Éhenhalok! (Kiindul a kapun.) Háziasszony (45 éves, róm. kát., öz­vegy, portvissal utánaszalad): Hé, Töp­rengő ur, álljon csak meg! Mi lesz a szobabérrel? Hová megy? Töprengő: Megyek éhenhalni! Háziasszony: Előbb fizesse ki a szoba bérét. Már másfél hónappal tartozik. Töprengő: Értse meg asszonyom, nincs egy fillérem. A mai rossz gazdasági vi­szonyok miatt hónapok óta nem keresek semmit. Éhen kell halnom! Háziasszony: Az nem megy csak úgy! Előbb tessék fizetni! (Megragadja Töp­rengő kabátja szárnyát.) Töprengő: Eresszen! Háziasszony: Nem eresztem! (Több járókelő összecsődül.) Rokon (kiválik a csődületből): Mi az? Mi történik itt? Háziasszony: Töprengő ur nem akar fizetni! Rokon: Ej, ej, Barnabás, Barnabás! Miért nem fizetsz! Töprengő: Értsd meg kérlek: nincs! Éhenhalok! Rokon: Az nem úgy van! A lakbért mindenesetre ki kell fizetni! No jó, kifi­zetem az egyszer helyetted. (Kifizeti.) Töprengő (nagyot sóhajt): Na! Most nyugodtan éhenhalhatok! (Elindul a Kör­úton Buda felé.) Schwarcz (41 éves, izr., tőzsdés, a Nyu­gati pályaudvarnál hirtelen eléje top­pan): Jónapot, Töprengő ur, de jó, hogy magával találkozom. Tudja-e, mi újság? Töprngő: Engem nem érdekel semmi. Abszolúte semmi... Schwarcz: De kell, hogy érdekelje! Egészen leégtem! Töprengő: Szomorú dolog. Schwarcz: Bizony, szomorú, Egy viga­szom van csak ,hogy magával most vé­letlenül összehozott a sors. Mert, ugye­bár, emlékszik, másfél év előtt kölcsön­adtam magának ötven pengőt. Rögtön meg fogja adni! Töprengő: Nézze, Schwarcz ur, egy vasam sincs, éppen most megyek éhen­halni! Schwarcz: Töprengő ur, ne vicceljen! Töprengő: Éhen fogok halni! Ez nem vicc! Schwarcz: Tőlem csinálhat, amit akar, előbb azonban meg fogja fizetni az adós­ságát! Töprengő: Miből? Schwarcz (karonragadja): Jöjjön velem! Itt lakik a szomszédban az ön gazdag nagybátyja. Felmegyünk. Majd ő kifi­zeti! Töprengő: Csak azt ne! A múlt héten is kidobott. Schwarcz: Csak jöjjön velem! (Magával vonszolja Töprengőt a nagybácsihoz.) Nagybácsi (éktelen dühbe gurul): Mi az már megint? (Mérgesen kifizeti Schwarczot, Töprengőt pedig kirúgja a lakásból.) Töprengő (nagyot sóhajt): Dögöljek meg, ha most éhen nem halok! (Átindul a Margithidon, fel a Rózsadombra. Á Szemlőhegyi utón elterülő réten sirt ás és belefekszik. Szemét lel i-nyja;: Óh, jövel, szent Éhhalál! (Szemét erősen be­csukja.) Rendőr (harmadnap észreveszi, hogy a réten elnyúlva fekszik egy ember két nap óta. Odamegy, körülszaglássza, meg­tapogatja, fölrázza Töprengőt): Hé! Mit csinál itt? Töprengő (siri hangon): Éhenhalok! Rendőr: Tüstént keljen fel! Nézze meg az ember! A törvény nevében kövessen a rendőrségre! Töprengő (a rendőrrel a rendőrségre vánszorog.) Rendőr: Őrmester urnák alázatosan je­lentem, ezt az embert behoztam a rét­ről. Éhen akart halni! Őrmester (harsányan): Hozzanak át a toloncházból azonnal egy bablevest! Töprengő (sírva a földre veti magát): Micsoda egy ország! Hát már éhenhalni sem lehet? ... Lovászy Károly. FUAD! FUAD!

Next

/
Thumbnails
Contents