Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-07 / 27. szám - Vozári Dezső: Faud! Faud! - Lovászy Károly: Nem tud éhen halni
ne álljon üres kézzel az osztogatásnál, s magamnak szalmiákstiftet szunnyogcsipések ellen, egy sárga Ullsteinregényt, homlokra alkalmazható papirnapellenzőt, s amire régen vágytam, csak soha nem mertem megvenni, egy kisebb doboz Richter-épitökövet. Mindezt összecsomagoltatom, megveszem a legfrissebb fővárosi újságot, s lassan megyek az árnyas platánok alatt haza. Az eső csendesebb, nem lehetetlen, hogy délután fölmegyek családommal a negyedik emeletre a kilátóhoz, viszünk szalámit és termoszban teát. A csomagot a kapuban odaadom a ház-Legyünk őszinték, a Baedeker és a tankönyvek stereotip adatait leszámítva, Egyiptomról se tudunk többet, mint Afganisztánról. Ennek az országnak a messzi ókorba nyúló tradíciói az angol civilizáció felülbélyegzésével kerülnek forgalomba; az angolszász tőke és vállalkozási kedv még Tutenkámen piramisából is előhalászta a gyémántokat és arany serlegeket, melyek örök sötétségre valának kárhoztatva a múmia mellett. Egyiptom belső életének struktúrájáról nincs sok fogalmunk, annál exotikusabban hat, hogy ennek a birodalomnak szuverénje, Fuad király, a fáraók késői utóda, európai utazása során most Prágába is ellátogatott, hogy a kreol arcbőréhez kitünően illő biborfezét és tühegyesre kipödrött fekete Vilmos-császár-bajuszát megcsodálhassuk. Amanullah hírhedt nyugati tanulmányútja óta, melyet egyrészről a Casino de Paris kifizetetlen pezsgőszámlái, másrészről a hagyományait féltő afgán nép véres forradalma szegélyez, divatbajöttek Európában Kelet és Dél koronázott urai s tagadhatatlan, hogy egy-egy ilyen díszes fogadtatás friss és üdítő színeket hoz be a nagyvárosok monoton, elkeseredett, robotos életébe. A száműzött Amanullahnak alig volt még ideje rá, hogy a londoni Savoyhotel fényűző télikertjének kellemes atmoszférájában alaposabban elgondolkozhassék a kulturvilág barátságának kétes értéke felett, máris egy uj mohamedán felség ünneplésétől hangosak a köztársasági Középeurópa zászlódiszbe öltözött kőrútjai. Fuad Berlinből jött Prágába s ott is, itt is felvonultatják előtte mester négyesztendős kislányának, aki szájába dugja félkezét és ezt mondja: „Kezét csókolom, nagyságos ur.“ Négyéves. Valahol hallotta ezt. Ettől egyszerre rosszkedvű leszek, amit nem kell magyaráznnom, elszédülök az osztályrendnek ettől az átütő erejétől, amely egy négyéves gyerek tiszta kis szájába ilyen szavakat gyömöszöl, mint nagyságos ur, — egyszerre hazaérkeztem nyaralásomból. Nem lehet elszökni a dolgok elől, folytathatom ott, ahol elhagytam. Máraii Sándor. a.z lilyien célok iszámára ei'őkészitetit és patentgombnyomásra nyíló Potemkinfalvakat. Ám Fuad nemcsak király, ember is, sőt — mint állítják — igen felvilágosult és értelmes ember, s otthon, kairói dolgozószobájában, az íróasztala felett egy táblán függ jelmondata, mely egy szóból áll mindössze, mégis többet fejez ki, mint amennyit egy uralkodó kötetekbe foglalhatott volna: Türelem! Lehet, hogy Fuadban csak a hatalmat tisztelik és a teli erszénnyel érkező vevőt nézik az iparállamok. Viszont éppen Fuad emberségét, ember voltát kellene kihangsúlyozni ezekből ia látogatásokból, melyekből a vendéglátók bizonyára többet profitálnak majd, mint majesztátikus vendégük. Esőre hajló délelőtt volt, mikor Egyiptom királya beyek és pasák kíséretében, szakácsokkal és háziorvosokkal felszerelve végigautózott Prága legszebb részén, a Vencel-téren. Sürü embertömeg lepte el a járdákat s fehér félholdat viselő apró zöld zászlókkal integetett a méltóságteljesen guruló gépkocsik felé. Fuad! Fuad! — kiáltotta a nép. A nép, mely bálványra vágyik s ünnepelni kíván. Az uralkodó legbarátságosabb és legfelségesebb mosolyával nyugtázta ezt a lelkesedést, de ki tudja, nem arra gondolt-e éppen akkor, hogy a feldíszített házakban szobák sorakoznak fel, a szobákban emberek húzódnak meg s az embereknek gondjaik vannak. Egészen közönséges, prózai, hétköznapi gondjaik. Vozári Dezső. Nem tud éhen halni Töprengő Barnabás (39 éves, nőtlen, unit, vallásu, középosztálybeli, elkeseredetten): Nem tudok megélni! Éhenhalok! (Kiindul a kapun.) Háziasszony (45 éves, róm. kát., özvegy, portvissal utánaszalad): Hé, Töprengő ur, álljon csak meg! Mi lesz a szobabérrel? Hová megy? Töprengő: Megyek éhenhalni! Háziasszony: Előbb fizesse ki a szoba bérét. Már másfél hónappal tartozik. Töprengő: Értse meg asszonyom, nincs egy fillérem. A mai rossz gazdasági viszonyok miatt hónapok óta nem keresek semmit. Éhen kell halnom! Háziasszony: Az nem megy csak úgy! Előbb tessék fizetni! (Megragadja Töprengő kabátja szárnyát.) Töprengő: Eresszen! Háziasszony: Nem eresztem! (Több járókelő összecsődül.) Rokon (kiválik a csődületből): Mi az? Mi történik itt? Háziasszony: Töprengő ur nem akar fizetni! Rokon: Ej, ej, Barnabás, Barnabás! Miért nem fizetsz! Töprengő: Értsd meg kérlek: nincs! Éhenhalok! Rokon: Az nem úgy van! A lakbért mindenesetre ki kell fizetni! No jó, kifizetem az egyszer helyetted. (Kifizeti.) Töprengő (nagyot sóhajt): Na! Most nyugodtan éhenhalhatok! (Elindul a Körúton Buda felé.) Schwarcz (41 éves, izr., tőzsdés, a Nyugati pályaudvarnál hirtelen eléje toppan): Jónapot, Töprengő ur, de jó, hogy magával találkozom. Tudja-e, mi újság? Töprngő: Engem nem érdekel semmi. Abszolúte semmi... Schwarcz: De kell, hogy érdekelje! Egészen leégtem! Töprengő: Szomorú dolog. Schwarcz: Bizony, szomorú, Egy vigaszom van csak ,hogy magával most véletlenül összehozott a sors. Mert, ugyebár, emlékszik, másfél év előtt kölcsönadtam magának ötven pengőt. Rögtön meg fogja adni! Töprengő: Nézze, Schwarcz ur, egy vasam sincs, éppen most megyek éhenhalni! Schwarcz: Töprengő ur, ne vicceljen! Töprengő: Éhen fogok halni! Ez nem vicc! Schwarcz: Tőlem csinálhat, amit akar, előbb azonban meg fogja fizetni az adósságát! Töprengő: Miből? Schwarcz (karonragadja): Jöjjön velem! Itt lakik a szomszédban az ön gazdag nagybátyja. Felmegyünk. Majd ő kifizeti! Töprengő: Csak azt ne! A múlt héten is kidobott. Schwarcz: Csak jöjjön velem! (Magával vonszolja Töprengőt a nagybácsihoz.) Nagybácsi (éktelen dühbe gurul): Mi az már megint? (Mérgesen kifizeti Schwarczot, Töprengőt pedig kirúgja a lakásból.) Töprengő (nagyot sóhajt): Dögöljek meg, ha most éhen nem halok! (Átindul a Margithidon, fel a Rózsadombra. Á Szemlőhegyi utón elterülő réten sirt ás és belefekszik. Szemét lel i-nyja;: Óh, jövel, szent Éhhalál! (Szemét erősen becsukja.) Rendőr (harmadnap észreveszi, hogy a réten elnyúlva fekszik egy ember két nap óta. Odamegy, körülszaglássza, megtapogatja, fölrázza Töprengőt): Hé! Mit csinál itt? Töprengő (siri hangon): Éhenhalok! Rendőr: Tüstént keljen fel! Nézze meg az ember! A törvény nevében kövessen a rendőrségre! Töprengő (a rendőrrel a rendőrségre vánszorog.) Rendőr: Őrmester urnák alázatosan jelentem, ezt az embert behoztam a rétről. Éhen akart halni! Őrmester (harsányan): Hozzanak át a toloncházból azonnal egy bablevest! Töprengő (sírva a földre veti magát): Micsoda egy ország! Hát már éhenhalni sem lehet? ... Lovászy Károly. FUAD! FUAD!
