Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-07 / 27. szám - Jarnó József: A néma Bábel
ju papirosok beszéltek helyette. Ezek a papirosok mindenütt ott voltak, mindenütt ott lehettek. Ellepték a házak falát, mert seholsem akadt házmester vagy rendőr, aki letépte volna őket, rákerültek a redőnyökre, melyeket úgyse húzott fel senkii; elfedték az ablaküvegeket, — úgyse akart senki kinézni rajtuk... Rendkívül változatosak voltak ezek a papirosok: némelyik nyomdában készült, némelyiket Írógéppel vagy tintával Írták, de akadt ceruzairásos is. * A legtekintélyesebb papiros egy fekete nyomtatvány volt. Ez katonás, háborús hangon kiáltott le a házak faláról. Idegen nyelven beszélt, azon a keleti nyelven, mellyel az őrjáratok katonáit vezényelték és melyet itt, a városban, nem értett senki. Mégis nagyon érthetően beszélt ez a plakát. Az első szava kimondta: STATÁRIUM! — a többi szó amúgy se fontos már. A városban mindenki tudta úgyis, hogy itt fel van sorolva, hogy mii minden büntethetik halállal. Arra pedig, hogy mire jár ki az itt megígért halál, az egész városban senki se volt kiváncsi. Vesztett háború, győztes és elbukott forradalmak voltak a város mögött, — elég ideje volt mindenkinek, hogy megszokja: MINDEN halállal büntettetik ... A komor hirdetmény tőszomszédságában vadonatúj plakát kiáltott: * KERESZTÉNYEK! MAGYAROK! Itt a kormány tudatott valamit a város lakosaival. Az emberek, akik elosontiak a házak falai mellett, megvonták a vállukat: — Kormány? Melyik? ... Mert öt lépésnyire egy másik kormány szólt hozzájuk: POLGÁROK! MUNKÁSOK! ...Senki se tudta, melyik kormány a „mai“?... Mióta a városban nincsen meg a reggelenkénti friss kenyér, minden reggel friss kormány ordít plakátszavakkal az elnéptelenedett uccák képzelt tömegéhez. Néhol még egyegy rosszul levakart hirdetmény beszél nagyon rég múlt, meseszerü távolságokba vesző, egy hét előtti dolgokról: A NÉPBIZTOSOK TANÁCSA FELHÍVJA ... ... Hogy a népbiztosok tanácsa kit és mire hivott fel itt, már levakarta a ház faláról valami szurony vagy konyhakés. A nagyalakú hirdetményeket apró, kézzel vagy géppel irt, cédulák tömege veszi körül. Ezek a bábeli hangzavart megszégyenítő összevisszasággal kiabálnak bele a süket város füleibe: — Kosztra és lakásra úriember felvétetik! — Hathetes farkaskutya eladó! — Reszkess zsidó! Megfizetsz most a háborúért és a diktatúráért! — Budai kétszobás lakásomat elcserélném ugyanilyen pesti lakásért! — Fehérnemű foldozást élelmiszerért vállalok! — Visszajövünk még fehér gazemberek! — Kétéves kisfiámat örökbe adnám jólelkü embe-* reknek! — Ich möchte cin Klavier für Kleidungsstücke und Nahrungsmittel vertauschen! — Köpjétek le az oláh gazembereket! Hitszegő bitangok! — Tányérsapka? Sonkanadrág? Jön még kutyára dér! — Emberek, mentsetek meg az éhenhalástól! — Bármilyen munkát vállalok! — Száz százai ék os rokkant kéri a jószivü emberek segítségét! — Isten áldd meg a magyart! — Szerény ebédkosztért német és francia nyelvórákat adok! — Akasztófára a hadigazdagokkal! ... Senki se tudja, ki ragasztja ki ezeket a cédulákat. Olvasni senki se olvassa őket, — ráérő, sétáló ember nincsen az uccán. Senki ise áll meg, pillanatra sem, legfeljebb súrolja szemével a tarka papírlap okát. Néha egy-egy unatkozó idegen katona előveszi a szuronyát, nekiáll, levakar néhány tucatot, de aztán vállvonogatva megy tovább. Olyan ez, mintha valaki bicskával akarna őserdőt irtani. * ... Délifelé nehéz teherautomobilok gördülnek végiig az uccákon. Üresen jönnek, de megrakodva mennek el innen. Minden van ezeken a tekerautomobilokon: gépek, bútorok, ruhák, fegyverek, vásznak, szén, vasdarabok, könyvek, — s a sofför mellett idegen egyenruhába öltözött katona ül, aki szuronyos puskát szorongat a kezében. Az a néhány ember, aki muszájból vagy kíváncsiságból mégis kimerészkedett az uccária, nagyokat kerül, ha valahol szembejönnek vele az aranyozott sapkás, erősen parfümözött és kifestett arcú tisztek. Olykor mégis felhangzik egy-egy káromkodó ordítás is tisztikorbács pattan valamelyik gyámoltalan civil ruhán. Az emeleti ablakokban, a vasredőnyök hasadékai közül, itt-ott riadt vagy fenyegető pillantásu szemek kutatják az uccát. Némelyik kapu alá felfűzött szuronyu járőr vonul be, puskák közé fogott polgárral tér vissza, hogy ismeretlen rejtelmek felé induljon meg. * Lassanként eltisztul a köd is a házak közül, de a város nem ébred fiel mégsem, őszi napfény aranyozza be a szürke házakat és a zöldrefestett kirakatredőnyöket. Az üzletek zárva vannak. A hivatalokban nincsen senki, legfeljebb egy-egy öreg szolga lézeng a sötét szobákban. Mert a szobák mindenütt sötétek: a vasredőnyök nem engedik be a napfényt. S a redőnyöket nem húzzák fel sehol. Néhány rikkancsgyerek csomagolópapiirosra nyomtatott újságokat hord szét a városban. Rossz üzletet csinálnak ők is, — a házfalakhoz lapulva csomó emberek nem akarnak megállni pillanatra sem. Néha pedig idegen katona állítja meg a gyerekeket, elveszi az egész újságosomét, belehajitja a sárba és a gyereknek, —- ha ezalatt nem szaladt el, — leken egy pofont. Nem haragosan, rendszerint nevet is hozzá. Itt-ott puskalövés iis dördül. Ki lőtt? Kit talált? Senki se kérdi, senki törődik vele. A város alszik tovább. Nem ébred fel. Talán már meg is halt, csak nem vette észre senki .’..
