Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-07 / 27. szám - Kárpáti Aurél: Fráter Boldizsár megpróbáltatása
Fráter Boldizsár megpróbáltatása Irta: Kárpáti Aurél I. A klastrom falai vastagok voltak. Ablakain vasrostély feszült. Déli szegletén zömök őrtorony állt, amelynek törései a Dráván túl zöldelö, ingoványos erdőkre nyiltak. Esténként csörömpölve húzta fel a láncos-hidat fráter Vendelin a portán. Minderre most szükség is volt, mert a feketesereg szétzüllése óta megint török portyázók járták a végeket. Zavaros idők fellegesedtek a magukra maradt szürkebarátok feje föllé. A felperzselt, menekülő párasatok nem szolgáltatták be a köteles dézsmát. A konyhán mindennap vékonyabbra szelték a sótalan kenyeret. Rozsdás őszibe csiikordult a nyár s nem igen rózsásodott sehonnan biztató reménység. Legfeljebb, ha Bakócz ur törődik velünk, az esztergomi primás, kihez az öreg gvár dián még Kisasszonynap táján ékes levelet menesztett, alázatosan esedezzen némi suibsidiumért. Válasz eddig onnan sem érkezett. A refektórium sovány asztalánál mind nagyobb lett az elégedetlenség és aggodalom. Csak fráter Boldizsár nean emelte sziavát soha zúgolódásra. A kevés kenyérnek felével is beérte. Magaszabta böjtjeit megszaporitotta és szelíd, elnéző mosollyal szólt a panaszkodókhoz: Elfelejtitek, hogy az Ur meglátogatta azokat, akiket szeret... Mint az álomlátók, elrévült arccal, fiatal szemében valami földöntúli vágy csillogásával járt a mogorva boltivek alatt. S amerre ment, szinte felvillantak a sötét és kongó folyosók, akárha napsugár cikázna át rajtuk. Fráter Boldizsárnak titka volt, amelyröl senki sem tudott. Elvégezve a közös esti zsolozsmát, sokszor hajnalig folytatta tovább cellájában a forró könyörgést: tegye próbára hitét az Ur s küldjön rá súlyosabb keresztet. Isten kiválasztottja volt ö, a tiszta szív és alázatos lélek edénye. András-nap délelőttjén is, mikor a gvárdián már az utolsó süldő leöléséről tanáciskozott a konyhamesterrel, ott térdelt cellájában a csupasz kövön, a falon függő rézfeszület előtt. Térdelt és imádkozott, újra meg újra a megpróbáltatás kegyéért ostromolva az eget. Rajongó, tüzes szavak égtek ajkán, sürgetve könyörgő, lázas igék, melyek — úgy érezte — most végre meghallgatásra találnak. Hirtelen zaj, rivalgó lárma verte fel áhitatából. Lesietett az udvarra, ahol épp akkor fordult be a portán egy maroknyi lovascsapat, élén Ecsedy Miklóssal, az esztergomi primás első hadnagyával. Örvendező barátok fogták körül az érkezőket. — Csak gondol hát velünk a mi kegyes urunk, imhol a segítség, hadnagy uraim hozza iszákjában, — kiabálták izgatottan, össze-vissza, a csendes klastrom felindult lakói. Ez az Ecsedy Miklós nem olyan régen még együtt koptatta a kalocsai iskolapadot fráter Boldizsárral, aki szegröl-végre atyjafia is volt. De mert nem bírta a szigorú disciplinát, faképnél hagyta a jámbor magisztereket és katonának állott. Szabad kalandokra szálló szabad vitéznek, aki megfordult itt is, ott is, mígnem Bakócz ur udvarában gyökeret vert. Nemesek hadnagya lett az esztergomi várban s igen pajkos, vidámkedvü embernek ismerte mindenki. Fráter Boldizsárról azért később sem feledkezett el. Ám valahányszor összekerült vele, mindig csak ugratta, dévaj tréfálkozással, szerető cimborák enyhe csipkelődéseivel. Most is igy köszöntött rá, ahogy meglátta: — No, Boldizsárkám, ezt neked küldi a primás őnagysága, zsinóros dolmányra — és kirántva nyeregkápájából a kopott bőriszákot, megcsörgette benne az aranypénzt. Mert csakugyan aranyat hozott a jóizü hadnagy. Csengő választ az öreg g várd ián instainciás levelére. Fráter Boldizsár elpirult s a barátok vidám nevetése csak növelte zavarát. —• Apage siatanas —■ kiáltotta hahotázva Ecsedy, mig leugrott lováról. — Átkozott Fülöp Elemér Ady-siremléktervezete, melyet a zsűri megdicsért.
