Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-07-07 / 27. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

minden reggel megkopogtatja ablakom alatt a kövezetét. Örüljek-e annak, hogy minden úgy történt, ahogy történt? Min múlt az, hogy akkor nem vágtam neki a fagyos esőnek és nem kötöttem ki a Danubiusz-pince meleg révében? Lustaságom vagy gyávaságom csak? Talán nem, Titokzatos erők és hatalmak irányítják életünket, azok kormányoznák rá arra az útra, amelyet meg kell tennünk. Hátha a Danubiusz-pince nem kezdete, hanem vége ennek az útnak? Uoyanazok a hatalmak, amelyek másfél hónappal ezelőtt eltiltották ettől a helytől, ma odaparancsolnak.

Idegenül, egy kicsit bizonytalanul ültem le a zsúfolt étteremben, megint emberek közé, annyi idő után először! Hálás voltam Tollagi urnák. Ha ő nincs, alighanem sohasem kerülök ide. Mialatt megrendelte a vacsorát körülnéztem. Izgatott voltam, de iparkodtam fékezni magamat és leküzdeni azt a kényelmetlen érzést, melyet rokkantságom nyomott rám. Lassan-lassan megnyugodtam. Láttam egy félszemü főhadnagyot, balorcáját tökéletesen összeégette valami robbanás. Hangosan nevetett és civilbarátaival vipoharak, a sarokban andalodó cigány, a frakkos pincérek, a jólöltözött nők és férfiak, a mosolygó arcok valami kellemes révületbe ringattak. Nem történt semmi. Nincs háború és mindig háború van. Ezek régen rájöttek már, én -most fedeztem föl csak. Semmi sincs, életakarás van csak és halálkényszer. Az egyiknek itt, a másiknak a lövészárakóan. Az egyik jól él, a másik rosszul, az egyik jól védi életét, a másik rosszul. Az, hogy az egyiknek nem sikerül megmaradnia, nem kötelezheti a másikat is arra, hogy elpusztuljon. A befejezés mindnyájunk számára ugyanaz. Ennélfogva igaza van Tollagi urnák akkor, amikor pezsgőt rendel, paposán dörzsöli kezét és azt mondja:

— Isten éltessen öregem! Szervusz!

Koccintottunk. Mind melegebb, fülledtebb lett a terem levegője, mind hangosabb a cigány. Az élet lendülete fokozódott körülöttünk, valami izgatott mohóság hajszolta bele az embereket abba, hogy élvezetüket gyorsabb ritmusban habzsolják.

— A záróra előreveti árnyékát — mondta Tollagi ur

Magyar zsánerképeink. Szénagyüjtés.

gan poharazott. A másik asztalnál két óriási mankó volt egy székhez támasztva. Szép fiatal nők ültek ennél az asztalnál és kedvesen mosolyogva, halkan beszélgettek egy magas, sápadt szőke fiúval, a mankó tulajdonosával. Tehát nemcsak én... mások is. És azok régen megemésztették már a keserűségüket és megbékélten, jókedvűen, hálásan fogadják el az élet fájdalomcsillapító kis ajándékait, tovább mennek fél-szemmel, égett arccal, sántán, bénán örömirányt. Megalkudtak, kiegyeztek, nem követelik többé az öröm teljességét, tudják, hogy a rokkantnak megrokkant az öröme is. Csak én lázadok még? Hiszen ha kabátom üres ujját hozzámérem a félszemü főhadnagy fekete kendőjéhez és a sápadt szőke fiú mankójához, ur vagyok. Kutyabajom.

Az étterem halk zsongása, a fehér abrosz, a csillogó gúnyosan. — Ne törődj vele számunkra nincs záróra, Lemegyünk a pincébe.

A sors kegyes volt hozzám, amikor Tollagi urat utamba hozta. Tollagi ur és Valamivics között alig van különbség. Talán csak annyi, hogy Tollagi úrral emberek közé is szabad menni. Még ez sem bizonyos.

Már megint beszédes volt, Az átivott éjszakának nyomát sem láttam többé rajta. Italmérgezését itallal gyógyította. Belefogott élete történetének elmondásába is. Huszonegyéves korában egy ötfelvonásos verses vígjátékkal nyerte az akadémia Teleki-diját. Nyomban fölcsapott újságírónak és akkor ...

És akkor két fiatal nő lépett be az étterembe. Magas karcsú és szőke volt az egyik, alacsony és fekete a másik. Borotvált arcú, kövér, frakkos öregur kisérte őket. Az ét