Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-30 / 26. szám - Irodalom, művészet • Egri Viktor: Irodalmi pályadíj - Vozári Dezső: Irók és a jövendő
I RO VALÓ M. MŰVÉSZÉT Irodalmi pályadij Olvasom a német lapokban, hogy az „Europäische Revue“ ezer márkás pályadijat tűzött ki a legjobb német nyelven megirt novella megjutalmazására. A pályadijas elbeszélés egyidejűleg az „Europäische Revue“, a „Nouvelle Revue Francaise“, a „Nouva Antalogia“, a „Revista de Occidente“ és a „The Criterion“ hasábjain jelenik meg. A Frankfurter Zeitung kurtán hozza ezt az irodalmi hirt és egy még kurtább mondatban úgy találja, hogy szép és dicséretes ugyan az „Europäische Revue“ szándéka, de a kitűzött pályadij nagysága mikroszkopikus. Értsd tehát: Németországban nevetséges egy jó novellát, melynek terjedelme nem haladja meg az 5000 szót, ezer márkával, azaz nyolcezer koronával megjutalmazni. Nevetséges még akkor is, ha ez az irás egyszerre öt világnyelven lát napvilágot és a szerzőt egy csapásra világhírűvé teszi. Aki ismerője a magyar irodalmi viszonyoknak, a könyvkiadás nehézségeinek, az irói pálya tehetséget felőrlő és összemorzsoló nehézségeinek, annak a szinte vigasztalannak nevezhető útnak, amelyet ma majdnem minden jobb sorsra érdemes magyar iró megjár, fanyar érzéssel és keserűséggel gondolhat erre a német hőségre, mely mikroszkopikusnak talál oly összeget, mely itt nálunk egy nagy regény díjazásánál se jöhetett számba soha és Budapesten is legfeljebb egyszer kerül kiosztásra nem egy novella, de egy legalább tizenöt Ívnyi terjedelmű prózai munka megjutalmazásánál. Mig a német bőség egy szerencsés és ihletés délután munkáját olykor a fenti pályadij négyszeresével is meg tudja jutalmazni, addig nálunk nagy esemény, ha egy regényt 500, mondd ötszáz koronával tüntetnek ki. Tudjuk, szegények vagyunk és sajnálatosan kulturális életünk pilléreire alig marad néhány garas, ismerői vagyunk szűk munkakörrel biró irodalmi egyesületeink szerény próbálkozásainak éppúgy, mint annak a mentalitásnak, mely gátat állít a termő munka elé, de talán ideje volna, ha nem csupán az irodalmi egyesülések révén történne kezdeményezés, hanem végre akadna itt egészséges szerv és ember, aki komolyan számot vetne a helyzettel és nem holmi száraz történeti adatok gyűjtését és dilettantizmust istápolna, hanem az élet erejétől átitatott, a ma szellemétől diktált művészi alkotást tartana megjutalmazandónak, legyen az vers, novella vagy regény. És ne szabjon korlátokat költőnek, írónak. Ne kívánjon emlékezést a régiekről, könnyborús visszapillantást, száraz adathalmozást, mert a ma meglátása és dokumentáló ereje mindennél előbbre való! Ébredjünk rá, hogy az iró az, aki a legintenzivebben él a mában és hogy a kort mozgató rugóknak felismerése, a ma adottságainak megmutatása, az élettempó megérzése annyit jelent, mint tudatában lenni a helyzeti energiáknak, kisebbségi életünk kulturális feladatainak, tudatában lenni, hogy csak az előrepillantásból, a kornak megérzéséből sarjadzhat teremtő uj munka. Az iró dolgozni akar és dolgozik a legsanyarubb körülmények között, az írásnak szinte reménytelennek mondható szerelmével a legcsekélyebb serkentés nélkül is, lankadatlan. Az iró itt minden kezdeményezést ellenszolgáltatás nélkül szolgál, ahol nyomdász, szállító, ügynök és kolportőr pontos fizetést kér. Az iró a legvédtelenebb ember, ahol érdekei megvédéséről és anyagiakról szó van. Ideje volna, hogy nem szórványos alkalmakkor, hanem szervezett erővel, céltudatosan, uj talentumokat felfedező és felsegítő célzattal siessenek a segítségére. Ez a serkentő és támogató munka annál égetőbb, minél reménytelenebbé válik kiadók és könyvterjesztő szervezet hiányában az igazi írások megjelentetésének problémája. Jöjjenek el a körültekintéssel kiirt, a tehetség kezét meg nem kötő, a megítélésben bátor pályadijak és a visszhang nem fog elmaradni! Egri Viktor. írók és a jövendő Bernhard Shaw, aki most valahol a Riviérán piheni ki váteszségének fáradalmait, ismét nyilatkozott a sajtónak személyes kérdésekben s mint az ilyen alkalmakkor mindig, most is alig győzte hangoztatni, mennyire idegeire mennek az interjúk, nem szívesen nyilatkozik. Igaz, hogy annál gyakrabban. De mi lephetné meg az embert Shaw-val kapcsolatban? Hiszen ő maga gondoskodik róla, hogy a világ sohase feledkezzék meg róla teljesen. Ezt hol úgy éri el, hogy remekművet bocsát útnak, hol úgy, hogy boxbajnokokkal sétál karonfogva, hol meg úgy, hogy kidobja házából az amerikai filmgyárak igazgatóit, akik negyven-ötvenezer dollárt ajánlanak neki egyegy könyve meg filmé sütésének jogáért. És G. B. S. — mert az angol sajtóban csak igy aposztrofálják a keserűen nevető bölcselőt — bizonyára nem azért mutat ajtót Hollywood nagyköveteinek, mintha irói és művészi etikájával ellenkeznék a fümesités (mégcsak ha hollywoodi is), hanem mert evidens, hogy a világ egy ilyen elutasító gesztusra ámulattal figyel fel. G. B. S.-t pedig bámulni kell. Ezúttal azt nyilatkoztatta ki, miszerint eszeágában sincs az úgynevezett hálás utókornak olyan nagy kiadásokat okozni, hogy halála után egymillió font-sterlingért legyen kénytelen megvenni a Shaw-könyvek egy-egy kéziratát. Ezért már most, alig hogy a könyvek nyomtatásban megjelennek, kézirataikat sajátkezüleg elégeti. így tüzelte fel legutóbb a „Szent Johanna“ egyetlen kézzel Írott példányát, Hz oldalt hagyott meg mindössze, azt is csak azért, minthogy azok hátlapján fontos jegyzetei voltak. De még ez a, tíz lap sem fogja megérdemelt sorsát elkerülni, — mondta G. B. S. U gylátszik Shaw előre meg akarja hálálni a hálás utókor háláját. És Remargue is nyilatkozott. Miután könyve az „lm Westen nichts Neues“ erősen közeledik a millió példány számhoz, különös ez a pesszimisztikus aláfestésü interjú, melyben Remargue azt állítja, fél a jövőtől s nem hiszi, hogy valaha életében is sikerülnie fog még egy jó könyvet Írni. Közben elmondja élettörténetét. Fizikai munkás, tanító, majd, egy képeslap illusztrációs részének volt a szerkesztője, drámákat akart írni, bele is fogott néhányba, de nem, ment velük sokra, képtelen volt a kifundált figurákba életet önteni. Ekkor fogamzott meg végső elkeseredésében benne az a gondolat, hogy a hamisítatlan valóságot fogja megírni. És megszületett a nagysikerű háborús regény. Négy hét alatt irta meg Remargue. Esténként, mikor a redukcióból hazament egy hiányosan butorzott udvari szobába, papirt vett elő s — úgyszólván gondolkodás nélkül — irta meg könyvét. Számtalan kiadóvállalatnál próbálta elhelyezni a regényt, de mindenünnen azzal az udvarias kiEzért kapott meg annyira a hir, hogy ezúttal éppen Texasban dobták fel Páris almáját, melynek birtokosául nemcsak a világhírnév, de le nem becsülhető mennyiségű dollárok (ó dollár!) is belehullottak Lisl Goldarbeiter bájos ölébe. Mindig mondtam, Isten a tanúm rá, ez a Texas még viszi valamire s most kétszeres öröm számomra, hogy érdeklődésemet, pártfogásomat és lélekzetvisszafojtásaimat nem pazaroltam érdemtelen országra. Most bebizonyosodott. Bizonyos, hogy nem lehet utolsó hely az, ahol a legnehezebb problémát oldják meg: ki a legszebb? És nem lehet utolsó város, ahol döntenek, ha ennek a döntésnek az egész világ aláveti magát. Tóm Mix és Hoot Gibson meg a puritán férfiúi erények többi bajnoka nyugodt lelkiismerettel gombolyíthatják tovább a félelmetes wildwest mitológiáját. Nyugodt lelkiismerettel, mert Texas lángoló betűkkel irta be magát az emberiség történetébe, egyrészt a bűn kérlelhetetlen megtorlásának moziromantikája, másrészt a női szépség önzetlen és gentlemanlikenek megfelelő propagálása révén. Vozári Dezső.
