Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-30 / 26. szám - Komlós Aladár: Irodalmi napló - Társaság, divat • Bozzay Margit: A tegnap és a ma asszonya
fogással kapta azt vissza, hogy a publikum nem érdeklődik háborús témák iránt. Végre a berlini Vllstein-cég mégis megkísérelte a dolgot. A többit mindenki tudja. Remarque regényéből csak Németországban hatszázezer példány fogyott. Irodalmi napló Irodalmi életünk legszimpatikusabb eseménye az utóbbi időben egy „Hunyadi“ cimü, egyébként nem nagy művészi értékű éposz. Szerzője: Bessenyei György, a Mária Terézia-korabeli testőriró. A mű, miután mintegy másfél századon át kéziratban porosodott az Akadémia könyvtárában, a napokban végre megérte a nyomdafestéket. Megjelenését az teszi emlékezetre méltóvá, hogy gimnazista diákok adták k;i‘a maguk pénzén, a pesti Markó-uccai reálgimnázium hetedikes növendékei. 1813-ban történt utoljára, hogy magyar irodalmi mű diákok pénzén került sajtó alá. Ekkor tudvalevőleg a pesti kispapok Berzsenyi Dániel verseit nyomatták ki (mellesleg: Berzsenyinek, a gazdag dunántúli földbirtokosnak futotta volna nyomdaköltségre a sajátjából is). A derék Markóuccai fiuk maguk másolták ki a kéziratot az Akadémia könyvtárából, maguk írták hozzá a szükséges magyarázatokat is: jeles tanáruk: Vajtkó László csak ellenőrizte munkájukat. A sport-őrjöngés vad korszakában úgy érint ez a váratlan esemény, mint egy anakronizmus. (Annyi történeti értékű kézirat vár még megjelenésre könyvtárainkban!) Nem És amig a könyvkiadók, akik nem vállalták az „lm Westen nichts Neues“ kiadását, fejüket verik a falba, Re marque borúlátó nyilatkozatokat helyez el a sajtóban, de egyelőre, addig is — Riminiben nyaral. Vozári Dezső. akadnának magyar diákok, akik követik a Markó-ucca példáját? & Egy ismert íróval találkoztam a napokban. „Szép volt a tegnapi cikke“, mondom neki. Rámnéz egy pilanatig, azután vállamra teszi a kezét: „Megsúgom magának, svindli volt az egész.“ Mikor magam maradok, eltűnődöm. Az iró téved. A cikk nem lehetett svindli, hiszen jó irás volt. Azért, mert a cikk részvétről, elérzékenyülésről szólt, amiből most s rendes körülmények között semmi sem él az iró lelkében? Mikor megírta, benne élt, nem tudta volna megírni különben. J3-A napokban érkezett meg a Vajdasági írás, a jugoszláviai irók folyóiratának uj száma. Impozáns vaskos kötet, a jugoszláviai magyar irodalom legjobbjai majdnem mind megszólalnak benne: Fekete Lajos, legerőteljesebb lírikusuk, Szenteleky Kornél, legműveltebb irodalmárjuk, továbbá Debreczeny József, Csuka Zoltán, Borsodi Lajos, csak Tamás István hiányzik ezúttal, aki a legvirtuózubb tollú s legötletesebb írója a Vajdaságnak. A folyóirat magyarországi és más utódállambeli írókat is bemutat hasábjain, igy az uj számban Tamás Lajos a szlovenszkói irodalomról közöl rövid vázlatos ismertetést, a kötetet pedig Mécs László „Szegény emberek“ című szép költeménye vezeti be. Mécs néhány verssora egyébként — mint a lap egyik szerkesztője írja nekem — végzetévé vált az értékes kiadványnak: a jugoszláv cenzúra elkobozta miattuk a Vajdasági Írást. Elolvastam a kifogásolt sorokat s megvallom, nem tudtam bennök felfedezni semmit, ami ezt az intézkedést indokolná. gr Sajnos, Magyarországon is vannak előkelő urak, akik nem sokkal kevésbé szigorúak, mint a jugoszláv cenzúra. Csácsár Elemér egyetemi tanár, az ismert irodalomtörténész és akadémikus éppen Mécs Lászlóról irta legutóbb a következő sorokat: „Ismeretes, hogy Mécs László irodalmi szereplését u. n. emigráns irók között kezdte, forradalmi és pacifista ■szellemben, is ez itt Magyarországban megdöbbenést keltett.“ Majd néhány sort idéz a költő „Üdv a győzőknek“ című verséből s ezt a megjegyzést fűzi hozzá: „Akiket a költő megátkoz, azok mi vagyunk, s a győzök, akiket például álliit elánt, az idegenek.“ Végül: „Szóval: legyen a magyar és a cseh egy család tagja! S valóban, egy másik versében azt hirdeti, hogy Átkozott, ki most sem áll a testvércsókos hajnaltáncba! Átkozott tehát a magyar, aki nem borul az idegenek nyakába!“ Azt hiszem, Mécs hiiveiben ezek a sorok fognak megdöbbenést kelteni. Komlós Aladár T Á R « A « Á »IVAT A tegnap és a ma asszonya Ha az ember megfigyeli a társas öszszejövetelek témáit, hamarosan rájön, hogy a mindennapi csemegén, a pletykán, emberszóláson kívül különösen egy téma kedves és sokat forgatott... Ez a téma a mai generáció szapulása. Minden eszközzel azt akarják bebizonyítani, hogy a mai generáció beláthatatlan messzeségben maradt a régi mögött, hogy kivétel nélkül silány és értéktelen s hogy a régi kivétel nélkül elsőrendű volt... Ha középiskolai tanároktól hall az ember ilyesfélét, akik magukat állandóan mint a szorgalom és kötelességteljesítés példaképeit állítják az ifjúság elé, még csak érthető a dolog, hiszen nevelés szempontjából történik s ha mégis tesz az ember valamit, hát legfeljebb mosolyog a túlzásokon... De ha társaságbeli emberek tesznek ilyenféle kijelentéseket, akkor már igazán bántóan hat a dolog s önkénytelenül azt gondolja az ember, hogy az illetőből rosszakarat, az irigység, vagy a fiatalság iránti ösztönös gyűlölet beszél. Nem tartozom a mai generációhoz, így nem vádolhat senki azzal, hogy „hazabeszélek“, de ismerem, mert figyelem a maiét is s igy minden elfogultság és pártatlanság nélkül mondhatom, hogy a mai, ha másban nem is, de kötelességteljesitésben, lemondásban, megalkuvásban, alkalmazkodásban és tudásban jóval felülmúlja a háború előtti vagy még régebbi nemzedéket. Ennek az állításnak a bizonyítására állítsunk szembe egy háború előtt felnőtt középosztálybeli urileányt és egy mait, s hasonlítsuk össze az életüket és képességeiket. Mit tudott és mire készült akkor a leány? Elvégzett bizonyos iskolát, végigunatkozott néhány esztendőt egy jónevii nevelőintézetben, ahol megtanult kicsit zongorázni, kicsit franciául, azután hazament „nagyleánynak“... Otthon vadonatúj fehérszoba várta (ha vidéki volt s kocsin ment haza, még a kocsis is uj livrét kapott erre az alkalomra), a mamája büszke volt rá, a papája kényeztette, a testvérei csodálták, s télen az egész rokonság összefogott, hogy táncosokat toborozzanak neki és ... férjhezadják... A menyasszonysága alatt természetesen nem volt más gondja, csak az, hogy utasításokat adjon a varrónőnek, s ha ezenkívül néhány monogramot kegyeskedett meghimezni, már legendák keringtek a szorgalmáról. Persze emellett kicsit főzött is, takarított is és rengeteg gondot fordított arra, hogy vőlegénye mindig a legkedvezőbb világításban lássa ... Azután beköltözött egy hiánytalanul berendezett k i s, 3—4 szobás fészekbe, szakácsnőt, szobaleányt tartott, s ha a harmadik év végén már két gyermeket is a világra hozott, megfaragták róla a tökéletes asszony mintaképét. Ezzel szemben mit tud és mire készül a mai, aki az esze megnyilatkozásától kezdve nem lát mást maga körül, csak lemondást, küzdést, megalkuvást... Ha felnő s valami kívánsága van, aminek a teljesítése nehézségekbe ütközik, az édes anyja — ha megértő — azzal vigasztalja, hogy „majd megveszed, ha keresel“. Ha nem megértő, ráripakodik, hogy „nekem sem volt, mégis megnőttem“. S amikor végre az iskolái elvégzése, a diplomája megszerzése után állásba megy ( ha kap), akkor a fizetését éppúgy számontartják, mint az apjáét, mert a kosztja pénzbe kerül, s hozzá kell járulnia a költségek viseléséhez. Maga ruházkodik, gondoskodik
