Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-30 / 26. szám - Krónika • Márai Sándor: OGYOE - Vozári Dezső: Miss Universum a wildwesten
rángásokba csap az arca. Számára vannak jó dolgok és vannak rossz dolgok. Jó dolog: színésznő, készpénz, solorák, ügyes borbély, jó szivar. Rossz dolgok: szocializmus, igazi tudomány és igazi művészet, melyeknek csak a szagára az OGYOE idegesen vonítani kezd, nagyképűséget és dilettantizmust emleget, háború, s az, akinek nem kell. OGYOE olyan hőmérője a jónak és rossznak, hogy nagyban megkönnyíti a vele való érintkezés az életet: elég megkérdezni., hogy egy társadalmi esemény, egy szociális probléma, egy színdarab, egy könyv, akármi, hogyan tetszik neki, s a válaszból csalhatatlanul, eltéveszthetetlenül lehet következtetni arra, hogy jó-e a dolog, vagy rossz-e? Ha OGYÓE-nek tetszik, akkor nyugodt lehetsz, nem vesztettél semmit, a dolog egy rongy. De ha OGYOE-nek nem tetszik, akkor nem árt utánanézni, lehet, hogy van benne valami. OGYOE szemérmes. Egészen különös szemérem ez. Végtelenül szentimentális, tehát nem meri mutogatni érzelmeit. Inkább durva. A nőnek, ha gyöngéd akar lenni, azt mondja: „Hogy te micsoda köpedelem vagy.“ A nő ilyenkor boldogan elpirul, mert tudja, hogy OGYOE szereti. De az is, ahogy OGYOE szeret vagy nem szeret valakit, külön iskola. OGYOE szégyellt azt, hogy szerelmes, tehát hanEmlék a pesti rendőrről Egy hasábot, egy felkiáltójelet, egy tisztelgést e néhány sorban a Pesti Rendőrnek, aki itt a közelünkben, egy kis réten, ahol a fiaim mozit játszottak, igazi mozit, kis mozigéppel, próbával és felvétellel, annak rendje és módja szerint — egy néma kézszoritást a Pesti Rendőrnek, aki ebből az alkalomból rendetlenséget csinált, hivatalos hatalmával visszaélt, — a szolgálatban lévő rendőrnek, aki megsértette a szolgálati szabályzatot s ezzel az egész rendőri kar méltóságát — ennek az Ismeretlen Pesti Rendőrnek szerény kis emlékművet, ami tőlem telik, márvány és bronz helyett ólombetűből csak, de igaz szívvel és meghatottan, azzal a szerény kéréssel a szedőhöz, hogy nem az én kedvemért, ennek a rendőrnek a kedvéért tegye félre a szedést, emlékül, mert ezt a kockát, ezt a lapot valamikor egy valódi béke napján, a kisdedeket magához édesgető kisjézus országának eljövetelekor, ki kell, hogy szegezzék majd az Örök Béke Álmának rendőrfőkapitányságára, annak is a legtisztább falára. Mert mozit játszottak a gyerekek a sétány melletti réten — és az egyiknek volt egy igazi felvevőgépe, olyan miniatűr-filmmel, amilyet kapni mostanában, amatőrök részére. És játszottak golyózást és verekedést és összeveszést és kibékülést — előre megbeszélték, hogy mit fognak játszani, elpróbálták és megcsinálták és az egyik felvette a kis gépre a rögtönzött humoros filmet, harminc méterben. És az egyik jelenetnél nagy verekedést csaptak — és akkor a sétányon épgosan beszél mindenfelé a nőről, egészen intim s a nőre lehetőleg kompromittáló dolgokat. Amellett rendkívül erényes. OGYOE szemre haladó válfaj, barátja a műveltségnek, felvilágosodásnak és haladásnak, de ez csak csalfa látszat. OGYOE a legveszedelmesebb reakciós, OGYOE az, aki miatt részben van reakció, s bizonyos létjogosultságot nyújt minden reakciónak. OGYOE az igazi tekintélytisztelő. Végeredményben államalkotó elem. OGYOE soha, senkinek nem fogja hinni azt, hogy ebben a városban is élnek emberek, akik éiszaka néha nem tudnak aludni, annyira megalázottnak, olyan embertelenül kiszolgáltatottnak érzik a máauk emberségét, s tehetetlen fájdalmukban, amely összege mindannak a müveletlenségnek, rosszindulatnak, falánk terjeszkedésnek, tehetségtelen, böfögő gőgnek, reménytelen butaságnak és züllött magabiztonságnak, amely az OGYOE-t alkotja, olyan felfrissüléssel gondolnak néha az öngyilkosság lehetőségére, mint a szomjazó egy tiszta pohár vízre. Smoncesz, mondaná az OGYOE'. Ő az, aki János apostol tőmondatából bővített mondatot csinált s ezt a bővített mondatot az egész vonalon könyörtelenül véarehajtja. Ö így mondja: „Szeressük egymást, mert nebichek vagyunk.“ Mára! Sándor. pen arra ment egy rendőr, egy igazi rendőr, szolgálatban — egy pillanatra odanézett, aztán, látván, hogy játékról van szó, nyugodtan tovább akart sétálni. És akkor az egyik gyereknek egy ötlete támadt, zseniális ötlete, amilyen ötletei Lubitschnak vagy Korda Sándornak, vagy más, nagy filmrendezőnek lehettek gyerekkorában. — Hopp, állj csak meg! — kiáltott rá a kurblizóra — most itt remek volna, ha egy igazi rendőr szétválasztana bennünket és bevinné Tóm Mix-et! Kérjük meg azt a rendőrbácsit! A gyerekek összenéztek. Aztán az egyik szó nélkül elfutott. És a következő percben már ott is állt a rendőr előtt. — Rendőr bácsi, — lihegte elfúlva — kellene nekünk egy jelenet, amiben a rendőr szétválaszt minket — tessék szives lenni eljátszani velünk ezt a jelenetet! És a rendőr lenézett a gyerekre. Aztán körülnézett. Néhányan a sétányon járókelők közül kíváncsian megálltak. A rendőr a kardjára nézett, meg a szolgálati övre. Aztán tűnődve megsimogatta a bajuszát, aztán — aztán elmosolyodott. — Hát mit kell játszani? — kérdezte. És a gyerek már hadart. — Tessék figyelni... mi itt verekedni fogunk, aztán, mikor a Pista, aki a gépet kurblizza, int, akkor tessék odajönni, mérges arcot vágni, szétcsapni köztünk, kettőt közülünk galléronfogni és cipelni, lassan, hátrafelé. Ez lesz a nagy jelenet a filmben! # Méltóságos főkapitány Ur! Ezennel van szerencsém bejelenteni, hogy a rendőr, nem törődve a járókelőkkel és a szigorú szabályzattal, otthagyta a sétányt, lejött a rétre, és mikor a Pista intett, mérges arcot vágott, szétcsapott köztük, kettőt galléron fogott és cipelte, lassan, hátrafelé, miközben Pista ujjongott a gyönyörűségtől, hogy milyen remek lesz a film. Méltóságos főkapitány ur, ezennel van szerencsém bejelenteni magamaat bűntárs! és bünpalástoló minőségben, mert jelen voltam ennél a jelenetnél, láttam a rendőrt, sőt a számát is tudom, — de ezt a számot nem vagyok hajlandó elárulni földi halandónak, csak az istennek, hogy jegyezze meg és irja be a könyvébe, ahová a koldusok tartozását szortírozzák, mikor könnyes szemmel dadogják, hogy „Isten fizesse meg“. Karinthy Frigyes. Miss Universum a wildwesten Texasban, a vad nyugaton nem változatlan a helyzet többé, mióta Galvestonban felülbélyegezték a világ legszebb nőjét, Lisl Goldarbeiter, egy bécsi bakfis személyében. A zsűri döntése szent, sérthetetlen és megfelebbezhetetlen, belenyugszom hát. Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. És ha az isteni Lisl e roppant titulus glóriájával fejecskéje körül és kettőezer dollár glóriájával a zsebecskéje körül végiglejt majd a bécsi Ring napsütésében, a Kárntnervagy a Mariahilferstrassén, bizonyára a trotoár kőkockái is haldokolni fognak a hódolattól és elragadtatástól, hogy Miss Universum felszentelt talpai illették szenvedő hátukat. De tulajdonképpen nem erről akarok szólni. A szerkesztőséggel szemben vállalt cikkirási kötelezettségen kivül az adja — mint mondani szokás — kezembe a tollat, hogy mindezt, ami Texasban, vagy , Texassal kapcsolatban történik, egy kissé személyes és magánügynek érzem s a texasi városok szenzációit a lokálpatrióta idült és indokolhatatlan szenvedelmével akarom kimenteni az események nagy temetőjéből, a felejtésből. Mert én Texasban otthon vagyok. Ismerem e pompás földdarab hegyeit, völgyeit, legelőit és folyóvizeit, utalt, melyek felporzanak az alkonyaiban a sötétlelkü intrikusokat kergető cowboyok paripáinak patái alatt. Ismerem a házakat, a korcsmákat, jóban vagyok a sherifekkel, tudom, hol lehet titokban alkoholt kapni. Mindezt a moziból tudom, de bizonyára alaposabban, mint bármely galvestoni viiriilíista, aki ott élte le életét a pirairleken. Gyakran gondoltam már rá, ha minden kötél szakad, Texasban nyújtok be kérvényt illetőség iránt, ami — szerény, de határozott véleményem szerint — engem ott joggal megillet. Texas fiatal történelmének epizódjait borsódzó háttal éltem végig a zártszéken, örültem, ha örülni kellett és kétségbeestem, ha igy kívánták.
