Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-30 / 26. szám - Herceg Gábor: Lázas asszony
— Olyan keveset? Akkor biztosan a harmadik emeleten lakik. — Nem kérem. Első emelet 48 szám, — feleltem én. — Ugye nem drága. Első emelet 48... .... A kitárt ablakon át észbontó tengeri illat és távolból bezsongó muszikaszó surrant a szobámba. Nekem azonban kevés érzékem van ily hangulatos holmik iránt és hitelezőm levelét böngészve jogi paragrafusokon törtem a fejem, vájjon milyen módon lehetne újabb kibúvót találni. Ösztönösen pyjamám üres zsebeiben kotorásztam, talán véletlenül ott lesz az a néhány ezer márka, amely évek óta tartó pillanatnyi pénzzavaromon átsegítene. Az. ajtón kopognak. Nem ijedtem meg, mert tudtam, hogy még a legelőkelőbb fürdőhely! rablók sem kopognak a belépés előtt. Mielőtt válaszolhattam volna, már ki is nyílt az ajtó és Lissy szőke fürtjei mutatkoztak névjegyül. Aztán két zavartan mosolygó, sötétkék szem, rúzs nélkül is vérpiros, piciny cseresznyeszáj, s aztán hirtelen besurrant őnagysága, teljes egészében. . — Ach, Herr Doktor ... Bocsánat... Önagysága pyjamában volt s most mint két, haimadikfelvonásbeli francia vigjátékfigura állottunk egymással szemben, két pyjaimás idegen az éjben. Az asszony kissé dadogva és pihegve adta elő, hogy amint lefeküdt, hirtelen rosszul lett, szédülni kezdett s határozottan magas láza van. Azt hiszi, legalább 40 fokos. Nem akarta a férjét megijeszteni, nem tudta mit tegyen, hát hozzám fordult... — Kérem, doktor ur, vizsgáljon meg... úgy félek, hogy nekem valami nagy bajom lehet... Nézzem milyen lázam van ... Megfogta a kezem és odanyomta hamvas, selymes arcához. Nem tudom biztosan, valóban forró volt- az arca, nekem mindenesetre tüstént melegem lett. — És olyan szívdobogásom van...! Majd kiugrik a szivem ... Nézze csak ...! Megint megfogta a kezem és az orvosnak járó bizalommal mutatta, hogy a szive valóban dobog. Amit nem is csodáltam, ekkor már az enyém is dobogott. Közben valahogy mégis becsületességi rohamot kap tam és kinyögtem: — Bocsánat... Én nem vagyok orvos... A csókbaba egy pillanatra riadtan nézett rám és cseresznyeajka meglepetten pattant fel: — Nem?... Én azt hittem... Egész biztosra vettem ... Most ostobán, mondhatnám pillanatnyilag elhüiyülve állottam az asszony előtt és reá bíztam a gordiusi csomó felvágását, Eissy nagyon sajnálta. Aztán úgy gondolta, hogy mindegy milyen doktor a doktor, ha valaki doktor, annyi általános műveltsége már mégiscsak lesz, hogy egy ilyen kis láz esetén hasznos házi tanáccsal tudjon szolgálni. Elvégre most, éjszakának idején, úgysem tudja hol találjon orvost, a. férje meg olyan jóízűen alszik, hogy nem lenne szive őt felkelteni. Igyekeztem gyorsan összeszedni a kereskedelmi iskolában szerzett orvosi tudományomat. Természetesen gyér elméleti ismereteimet a vizsgálat alaposságával igyekeztem kiegyenlíteni. Az asszony megmutatta ismét, hol van láza, hol van szívdobogása, közben elmondott egyet-mást nyugodt, de minden változatosság hijján való életéből. Megállapítottam a diagnózist és megmondtam, hogy neki feltétlenül mamoritis semperidemje van, amit komplikálnak az aleajacta által okozott vérkeringési zavarok. — Mi bajom van kérdezte az asszony? Mamoritis... micsodával? — Mamoritis semperidem — mondtam, s most már magam is szentül meg voltam győződve diagnózisom csalhatatlanságáról. Napóleon sevresi porcellánból készült híres „marsallasztala“, melyet a francia szépművészeti minisztérium a francia állam részére megvett. — Aleajactával! Az asszony ijedten érdeklődött aziránt, hogy ez a betegség sulyos-e? ■— Nem. Legtöbbször csak átmeneti állapotban kulminál és ha exlex nem jön közbe, remélem, reggelre evakuálni fog. Ez megnyugtatta. Hirtelen azonban eszébe jutott, hogy mily végzetes könnyelműség volt részéről ily hűvös éjszaka ebben a lenge öltözékben végigmenni a lépcsőházban és a folyósokon. Istenem, véletlen szerencse, ha most tüdőgyulladást nem kapott. Hanem ha most visszamegy, akkor bizonnyal meg fog hűlni. Felajánlottam neki, hogy kölcsönadom teveszőr kabátomat, azonban úgy gondolta, hogy férje e’őtt ez másnap némi nézeteltérésekre adhatna okot, amit jobb szeretne elkerülni. — Igen ... már igy is lázam van ... Nézze most... milyen forró vagyok. Valamilyen ragályos, lázas betegsége lehetett, meri ekkor már határozottan éreztem, hogy a szivem a halántékomban ver s hőmérsékletem rohamosan emelkedik. Ott állt előttem az asszony. A lázas asszony. Doboró szive ingerlőén hullámzott testhezálló pijaimája alatt. Már nem volt zavart s a felnyillott cseresznyeajak mögött mosolyt csillogtak az apró rizsfogak. Illatos volt, szép volt és — éjszaka volt... ... Reggelre a mamoritis valóiban evakulált és délben, amikor hármasban ebédeltünk a Kaiserhof terraszán, senki sem sejtette volna, hogy az előző éjszaka még milyen beteg, milyen lázas volt ez a most vidám, életerőtől bugyogó. nevetve csacsogó asszonyka. A diagnózisom tehát helyes volt.
