Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-30 / 26. szám - Kosztolányi Dezső: Esti és Elingen
J rTa : Ko-/zToLÁNyí DeZz<^-*I. A fürdőzők mindig beúsztak a Duna közepéig, hogy a bécsi hajót köszöntsék. Körülvették, mint a delfinek és sikongva ringottak, hintáztak az óriási hullámokban. Esti, aki délutánonként úszónadrágban heverészett a parton, mert regényt irt s a homokban szekta kitervelni készülő fejezeteit, irigykedve szemlélte ezt a vidám társaságot. Jobban úszott, mint akárki, viszont képzelete is jobban működött, mint akárkié. Ennélfogva gyáva volt. Egy napon, mihelyt levetkőzött, beugrott a folyóba -s elhatározta, hogy ha törik-szakad, átúszik a másik partra. Izmos karjai hadarták a vizet. Észre se vette, máris a Duna közepéig ért. Ott egy kicsit megállapodott. Figyelni kezdte önmagát. Nem lihegett, szive rendesen működött, még birta volna sokáig. De ekkor eszébe ötlött, hogy nem fél és ez volt a baj, mert ettől a gondolattól annyira megijedt, hogy nyomban félni kezdett. Azonnal vissza is fordult. Csakhogy a part, ahonnan indult, még távolibbnak látszott, mint a túlsó part. Ezért a túlsó part felé igyekezett. A víz errefelé idegenszerü volt, mély és hideg. Ballábát megfogta a görcs. Amikor kirúgta a jobblábát, azon is összecsomósodtak az izmok. Amint szokta, a hátára akart feküdni, de csak ideoda hánykolódott, forGró/ Andrássy Gyula, a napokban elhalt híres magyar politikus, egyik legjobb és legutolsó fényképe. gott, lebukott, ivott pár kortyot, egy-egy pillanatra feltűnt, majd a víz sötét fátyolaiba bonyolódva merültmerült, lefelé. Kezei kétségbeesetten hadonásztak. A parton ezt észrevették. Kiabáltak, hogy valaki a folyó közepén fuldoklik. Egy kéktrikós fiatalember, aki a fürdőház korlátjára könyökölt, ekkor már a hullámok közé vetette magát s hatalmas matróztempókkal iramodott a fuldokló felé. Még idején érkezett oda. Esti feje éppen kikukkant a vízből s ö belekapaszkodva hoszszu hajába, a partra vonszolta. Hamarosan visszakapta eszméletét. II. Amikor kinyitotta szemét, először az eget pillantotta meg, aztán a homokot, aztán az embereket, akik az arany veröfényben álltak, ezüstösen fénylő, meztelen testükkel. Egy szintén meztelen ur, aki fekete szemüveget viselt, mellette térdepelt s az ütőerét vizsgálta. Nyilván valami orvos. Az a csoport, mely körülöttük alakult, talán még nagyobb érdeklődéssel tekintett egy kéktrikós fiatalemberre, arra, aki — mint megtudta — az imént a közönség izgatott kíváncsisága közepette kihozta őt a halál torkából. Ez, miután Esti már felült, odalépett hozzá s kezét feléje nyújtva igy szólt: Elinger.
