Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-23 / 25. szám - Szász Zoltán: Őnagysága sirfeliratot keres

Baloldalt: Dr. Giller János tartomány gyűlési képviselő a dobsinai jégbarlangnál. (Dr. Giller Jánosné amatőrfelvétele.) Jobboldalt: Dr. Giller Jánosné a dobsinai jégbarlangnál.

Dr. Giller Jánosné kislánya, Ilonka, holland népviseletben. (Dr. Giller Jánosné művészi amatőrf elvételeiből.)

temetőben, néztem a kertész munkáját, s ott láttam a járókon igen csinos mondásokat. Tudja mit, nem volna olyan kedves kijönni velem most s ott velem együtt körülnézni.

— Kérem, — mondtam enyhén fejcsóválva, — szívesen megteszem. Bár az eredetiségnek a-zt a fajtáját, amit maga javasol, kissé különösnek tartom. Nem vagyok én zeneszerző.

— Nagyon kedves, hogy jön. Várjon kérem néhány percig. Rögtön átöltözködöm s telefonálok egy autóért.

Mialatt a szobájában öltözködött, alaposabban körülnéztem. Egy szekrény felső lapján, jól eldugva porcellán apróságok mögé, felfedeztem szegény Károly arcképét. Szegény ember, valami epe- és gyomorbajban halt meg. Nem tudom, hogy van-e összefüggés az epenyelés mint költői kép s a valóságos epebántalmak közt, de hogy költői értelemben Károly annyi epét, azaz mérget, düht és boszszuságot nyelt, ami valahogyan, valami eddig még homályos mechanizmus utján ugyancsak alkalmas lehetett, ha nem éppen a testi epevezeték vagy a gyomor, hát akkor valami más fontos szerv megtámadására, erről mint baráti szemlélő tanuskodhatom. Károlynak ugyanis az volt a rögeszméje, mondhatnám perverzitása, hogy a felesége szeresse öt. Szeresse tiz és néhány évi házasság után is. Döre vágy, esztelen óhaj. Önagysága nem azt a kövérkés, százötvencentiméter magas vidéki bankártipust, mely a képről reámborongott, de Hollywood legtikkasztóbb férfisztárját se tudta volna, illetve tudná két és fél, legjobb esetben négy és háromnegyed hónapnál tovább szeretni. Az ö szerelmi mértékegysége a hónap, esetleg a hét volt. De Károly ezt nem tudta, nem látta. Károly éveken, esetleg évtizedeken gondolkozók. Titokban pedig, mint egy igaz szerelmeshez illik, örökkévalóságokban. Szegény ember! „Az örök világosság ifényeskedjiék néki“, állapítottam meg végérvényesen neki állított sírkő számára feliratul.

A nő újból előttem állt, a merengésnek vége volt. Most már gyászruha volt rajta, ahogy ez temetői látogatáshoz illik.

— Az autó már itt van. Mehetünk, — mondta.

Isteni, tavaszfölötti május nevetett a temető fölött, mikor a nagy kapun besuhantunk. A sok sírkő, családi sírbolt, rég elfelejtett embereknek adományozott díszsírhely is balfogásaikról emlékezetes politikusokat felmagasztaló mauzóleum úgy úszott a fényben, mint ünnepi bárkahad valami távoli, délutáni tengeren. Szinte nevetséges volt ebben a környezetben elhinni azt, hogy halál is van a világon. Mint idétlen kisértet, elavult dajkamese, olyannak tűnt fel ez az egész halálnak nevezett misztifikáció. Szembe velünk nagyúri temetés autóhada torlódott össze.