Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-23 / 25. szám - Csehov, Anton: Történet egy hölgyről akinek a lelke nem volt hétköznapi
fölismerése... Ah, ne kényszenitsen rá, hogy visszagondoljak ezekre a dolgokra! Egyedül kellett hozzáfognom életemhez ... Az intézetben való kellemetlen évek után jöttek az ostoba regények, a fiatalság baklövései, az első félős szerelem ... Közben harcolnom kellett környezetemmel. Borzalom! Kétségek kínoztak, az életben való hitetlenség egyre magasabbra törő árnyai. Már magamban sem hittem!... De ön író és ismeri a nőket... Ön meg fogja érteni ... Vártam a szerencsémre, igényeim nagyok voltak! Vágyódtam rá, hogy ember lehessek! Igen, ember akartam lenni! Ezt tartottam legfőbb boldogságomnak. — Csodálatos asszony — hebegte Woldemar s ismét a karkötők helyén csókolta meg a nő ápolt karját. — Nem önnek, de az emberi szenvedésnek csókoltam most kezet! Emlékszik Raszkolnikovra? Ö is igy csókolt. — Oh Woldemár! Vágytam a dicsőség után... muzsika és fény után, mint minden nő, akii — miért legyek szerény? — nem hétköznapi jellemmel rendelkezik ... Szomjaztam a rendkivüliségeket... De nem asszonyiakat! És akkor ... akkor egy gazdag aggastyán akadt utamba, egy tábornok... Értsen meg, Woldemar! Nem volt az önfeláldozás. Csak magamról való lemondás volt. Nem tehettem másként. Hozzátartozóimat gazdagokká tettem ezáltal, én utazhattam és kedvemre jótékonykodhattam ... De szenvedtem, Woldemar, irtózatosan szenvedtem, elviselhetetlen pokol volt az életem; undorodtam a tábornok öleléseitől, bár, ezt be kell vallanom, a generális annakidején bátor katona volt. És voltak percek... borzalmas percek! Csak az a gondolat tartotta bennem a lelket, hogy az aggastyán mindennap meghalhat s akkor uj életet kezdhetek majd, odaadhatom magam annak, akit szeretni fogok, boldog leszek... És megtaláltam ezt az embert, Woldemar, Isten a tanúm rá, hogy megtaláltam. A hölgy kipirulva csapkodta a levegőt legyezőjével. Arca siralmas kifejezést öltött. — És egy napon meghalt a tábornok... Vagyonát rámhagyta, szabad voltam tehát, mint a madár. Most elérkezett volna a pillanat, hogy boldog lehessek ... Ugyebár, Woldemar? A boldogság ablakomon kocogtatott. Csak be kellett volna eresztenem és mégis... valahogy nem megy a dolog! Woldemar, könyörgöm, hallgasson meg!... Most adjam oda magamat szerelmesemnek, a szeretője, a barátnője, ideáljainak hordozója legyek... boldog leszek ... megnyugodjak végre? ... De milyen alávaló és buta módon van a világon minden berendezve! Milyen csúnya minden, Woldemar! ‘Szerencsétlen vagyok, szerencsétlen, szerencsétlen! Ismét egy akadály áll előttem! Ismét érzem, hogy a boldogság elfutott tőlem meszszire. Micsoda kínok, ah, ha tudná, micsoda kínok! — Mi történt? Mi vagy ki áll most az útjában? Beszéljen! — Egy másik gazdag aggastyán ... A legyező eltört és betakarja a hölgy csinos arcocskáját. Az író öklére támasztja gondolatoktól súlyos fejét, sóhajt s egy emberismerő és pszichológus arckifejezésével támaszkodik hátra a bársonypamlagon. A mozdony fütyül és zakatol s a lenyugvó nap sugarai vörösre festik az ablakokon lógó függönyöket... Polgári week-end a városvégi kiserdőben.
