Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-23 / 25. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
A cári kincsek szenzációs prágai kiállításáról. A legértékesebb ezüst tárgyakkal telt terein. megnyugvás ez. Tegnapelőtt is, tegnap iis átaludtam a napot, este menteim csak el hazulról. Azt reméltem, így lesz ez most mindig már. Hálásan néztem a porcellánaszszonyra, azt éreztem, neki köszönhetem, hogy aihatok. Lefekvés előtt odaállítom a dívány mellé a kis asztalra. Egymás szemébe nézünk. Elalszok. Még mindig a díványon. Iczky grófnő ágya üresen áll a hálószobában. Ma délelőtt sokáig hiába néztem a porcellánasszony szemébe, tizenegy óra tájiban aludtam csak el. Hamar fölébredtem. Azóta ébren vagyok. Megint áz ismeretlen várossal álmodtam, ahol annyiszor jártam már. Ezúttal azonban utamat is megálmodtam. Álmom furcsa és megdöbbentő volt. Hosszú, fekete vonat vitt az ismeretlen városiba. Számtalan kocsija volt a vonatnak, de utasa csak egy: én. Hátradőltem a fekete bársonyütésen, amelynek támlája fehér csipkével volt díszítve, a kupé fülledt levegője megfeküdte mellemet, egy kis édeskés tömjénszag is fojtogatott. Ki akartam nyitni az ablakot, de nem bírtam. Zárva volt az ajtó is. Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit, odakint sötétség volt, jóllehet egy pár pillanattal előbb indult el csak a vonat ragyogó napfényben. Alighanem alaguton mentünk keresztül. De ez az alagút végtelen volt. Órákig, napokig, talán évekig siklott tova benne a vonat, nesztelenül, némán, kerekei nem csikorogtak, mozdonya nem lihegett, nem okádott se füstöt, se szikrát. Életnek sehol nyoma nem volt. De ezen nem lepődtem meg. Noha először utaztam az ismeretlen városba, nagyon jól tudtam, hogy a csodálatos város uccái kihaltak, házai néptelenek, ember nem él benne, csönd és mozdulatlanság veszi körül. Elképzelhetetlen sebességgel rohant a vonat az alagutban, nem állt meg egy másodpercre se. Többször is elaludtam és megint fölriadtam, de utamnak nem volt még vége. Végre nagysokára messziről halk harangszó hangzott és ez a harangszó Iczky grófnő hangját juttatta eszembe. Ez megnyugtatott, tudtam, hogy nemsokára befutunk a pályaudvarra. Csakugyan kiértünk az alagútból és megint láttam az eget és a lebukó napot, amelynek éppen most vette vérét az alkonyat. Óriási parkon robogtunk keresztül, szomorufüzek, babérfák, thuják és fekete ciprusok álltak a parkban, óriási virágágyakban sárga és piros virágok lankadtak, szeszélyesen ugrándozott a hatalmas szökőkutak kristályos vize. Ezt a parkot és szöikőikutait gyakran láttam már, a pályaudvart azonban nem ismertem még. Jártam csak az ismeretlen városban, anélkül, hogy valaha is megérkeztem volna oda. Izgatott kíváncsisággal ugrottam föil tehát, amikor a vonat végre megállt egy óriási márványcsarnokban és kocsim ajtaja fölpattant. Poggyászomat kerestem, akkor vettem csak észre, hogy elfelejtettem magammal hozni. Ez nyugtalanított egy kicsit, arra gondoltam, mit szól majd dr. Szebeni Virgil, ha poggyász nélkül merek jelentkezni. Csakugyan ott állt a perronon, messziről barátságosan integetett már felém. Édesatyám is várt, ezüstös szállak úszkáltak szakáidban. Egy szép fiatal asszony állt mellette, arcképéről ismertem csak meg. Édesanyám volt. Ott volt monsieur Gaudet is, a viszontlátás örömére tenyerébe