Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-16 / 24. szám - La Maziére, Pierre: Az uzsorás
A stuttgarti csavargókongresszus képkiállitásáról. Hans Tombroch „A munkás“ és a „Hontalanok“ című festménye. A rendkívül tehetséges csavargó-festő a „Hontalanok“ című képe előtt áll. A kőszívű uzsorás, névszerint Charles Claudel, Íróasztala mellett üldögélt és legújabb verseit olvasta, javítgatta. Az uzsorás féltő szeretettel ápolta lelkének eme silány bimbóit és legfőbb vágya volt valaha egy komoly irodalmi lapban megjelenni. Gyönyörű tizenhétéves lánya nyitott be ekkor hozzá és igy kiáltott, nem minden izgalom nélkül: — Papa, papa! Guy de Motte ur óhajt veled beszélni. Az uzsorás kelletlenül intett, hogy bocsássák be. Guy de Motte nem tartozott azok közé, akikkel szemben a rokomszenv bármely megnyilvánulását észlelte volna magában Charles Claudel: de Motte ugyanis költő volt, ismert és tehetséges költő, amit az uzsorás minden esetben fájdalmas irigységgel vett tudomásul. Guy die Motte széles mosollyal lépett a szobába. — No — dörmögte Claudel — maga éhenkórász. Már megint itt van? — De mennyire — nevetett a költő. — Találja ki, Claudel papa, miért jöttem? Az uzsorás apró szemeivel dühösen méregette de Motte-ot. — Nehéz kitalálni! — motyogta. — Úgy van, pénzért jöttem. Meg van lepve, vén uzsorás? — Nincs pénzem. Gyönge és tehetségtelen költőknek mindig szívesen adok kölcsönt. Maga azonban nagyon is tehetséges, fiam. Sohasem lesz magából semmi. Nem adok. De Motte felült az íróasztalra és lenézett Claudel sima fejére, amely fényes volt, mint az alma. — Mutassa a verseit, vén uzsorás, — mondta engesztelő hangon. Claudel kotorászni kezdett a fiókjában, megtalálta a verseket és átnyújtotta őket de Mottenak. — A kritikája az egyetlen — mondta — amiben még megbízom. A költő olvasni kezdett. Arca mindinkább felderült, kezeivel csapkodni kezdte a térdeit. Éktelen nevetésbe tört ki. Charles Claudel megütközve nézett rá. — De uram — kiáltotta — mit nevet, az Istenért? — Maga pályatévesztett ember — mondta hahotázva —■ magának, öregem, a költészet az igazi terrénuma. — Igazán?! — rebegte Claudel boldogan. — Gondolja?! — Egész biztosan. Hisz éppen az elébb mondta, hogy ezen a pályán gyönge és tehetségtelen költők érvényesülnek leginkább. Az uzsorás nem tudta, mit gondoljon. De a költő nem engedte lélekzethez jutni. Rákiáltott: — Egy nagyobb pénzösszegre van szükségem. — Még kisebbet sem adok — védekezett az uzsorás. Az uzsorás Irta: Pierre la Maziére
