Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-16 / 24. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

benne. Az idő múlik, nem mi. A nőnek minden szerelem kell, az is, amely nem kell neki. Gyerekleány, asszony, öregasszony a legolcsóbb hódolatból is kiolvasztja az aranyat, a közömbös szavak, az elmés megjegyzések és a finom bókok mögé bujtatott vad vágyakozást. Ebből az aranyból faragja ki azt a bálványt, akinek magát látja. Saját képére teremti az istennőt. Meztelennek. Azt imádja holtig.

— Ó, hát szerelmes volt belém! — búgta Iczky grófnő másodszor is. — Kárhogy nem tudtam ... Eljön majd máskor is és elmeséli. Igen? Úgy szeretném hallani!

Elnevette magát, egy kicsit szégyenlősen. Valami furcsa, hervadt bája volt ennek a nevetésnek.

— Persze csak emlék. Tudom. Öregasszony vagyok ma már, maga pedig fiatal ember. Diák volt akkor? Szegény?

Láttam, őszintén .sajnálja, hogy nem volt a szeretőm. Mint ahogy utólag alkalmasint megsajnálta mindazokat a férfikat, akiknek megtagadta magát. A házról nem beszélt. A ház nem érdekelte. De amikor megpróbáltam megint szóba hozni, fölragyogott.

— Igen, igen, vegye meg. Nyugodtan megveheti... Meg kell venni!

Megint mosolygott. És ez a mosoly azt mondta:

— Már csak azért is, mert az én emlékem lakik benne.

Visszamentünk a játékszobába. Ekkor a középső szobában is égett már a villany. Most ez az ebédlő. Itt áll Nusi asztala, a fal mellett a kis tálaló. A két ablak között a vitrin. És a vitrin legfelső polcán a porcellánasszony. Megálltam előtte és néztem. Egyetlenegy rózsa díszíti fehér ruháját, porcellánból van a cipőcskéje is. Magasra emelt balkeze Ulrik lovag jobbjában pihen.

— Szép porcellán — mondtam halkan és a szivem olyan ijesztőn dobogott, hogy a vitrin üvegjéhez kellett támaszkodnom.

— Szép! Alt-Wien. Kár, hogy a balkarja letört. Oda kellett ragasztani... A lányom törte le ... kisgyerek volt >akkor.

Most először beszélt a lányáról.

Egy pillanatig néztem még a porcellánasszonyt. Igen, a balkarja letört. Látom. Tudom, ö maga mesélte el nekem a kórházban. Nagyot lélekzettem:

— Mindegy! Eladó?

Iczky grófnő elgondolkozott. Habozott egy kicsit. A porcellánasszony alighanem neki is jelentett valamit. Valamikor talán sokat. Ma legföljebb egy pár száz koronát jelenthetett. Aztán a szemembe nézett, olyan furcsán és nyugtalanítón, ahogy csak nő néz. És még százéves korában is.

— Nem eladó. De ha szereti, szívesen magának adom...

Kinyitotta a vitrin ajtaját, óvatosan levette polcáról a porcellánasszonyt, gyöngéden meg is törölgette egy kicsit. Aztán mosolyogva odanyujtotta nekem. Valami köszönet-félét dadogtam... nem is tudom, szabad-e elfogadnom ... hogyha megengedi, majd valami mást adok érte cserébe ... és a többi. Boldog szédületben csókoltam meg a kezét.

A rulett körül megszaporodott a játékosok tömege. A barcelonai világkiállítás látképe. A képen látható hatalmas utakat, épületeket és pavillonokat a kiállítás céljaira építették.