Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám - Vozári Dezső: Cukrászda - Irodalom, művészet • Neubauer Pál: A zene válsága
amelynek teremtő ereje meg tudná váltani *a világot. Jöjjön el a gyűlölet országa ott, ahol a szeretet kardokkal tör az élet szentsége ellen! Egri Viktor. Cukrászda Minden fekete és keserű errefelé. A kormos tűzfalak sötéten strázsálják az udvarokat, a szobák alacsonyak s penész meg salétrom terem bennük. A gondok keserűek. Kevés az öröm. S a bánat e tikkasztó sivatagjában enyhét adó oázisként csalogatja magához a fáradt vándort az édesség nagy kin cseskamrája, a külvárosi cukrászda. A kirakatok polcai roskadásig telve krémesekkel és habosokkal, raffinált izek kéjét ígéri a marcipán-szelet. Az árak valóban méltányosak. Ismeritek-e a külváros verejték-szagát? A periféria gyilkos hétköznapját? A drommedár, súlyos teherautók alatt dong a kövezet, a füszerüzletek előtt sárgarépák és sápadt karfiolok fonnyadnak a napsütésben. Az alkonyat sem hoz romantikát. A gyárak szirénái fel-felbőgnek, mint valami mesebeli éhes fenevadak, akik vérre szomjaznak. A gázlámpákat meggyujtják lassan. Ványadt arcú gyerekek bámészkodnak a cukrászda lucullusi finomságaira, amiket vastag üvegtábla őriz előlük. Egek, hány embercsemete nő itt fel éhesen és valami elementáris haragot hordva szivében anélkül, hogy akár egyetlenegyszer is beleharaphatott volna egy dobos-torta mámoritó húsába. Fekete és keserű ez a világ, csak a cukrászda világit benne fehéren és édesen megközelíthetetlen titokzatosságban. Ó boldogság délibábja! Izek eldorádója! Avas dióból és mogyoróból, tojáspótlékból és hamisított vaníliából varázsolták elő az ínynek ezt a kedves skáláját. Néhány villamosmegállóval odább, bent a városban, ügyet se vetne senki hasonló csemegékre, de itt úgy megfájditják a szivet, amint lustán ott hevernek a fényes porcellántálakon, szemérmetlenül kínálva a kéjek kéjét. A boldogság relatív és senki se csípheti fülön. Akinek számára nyitva áll a cukrászda, többet akar, aki betelne vele, az nem jut hozzá kincseihez. A csokoládéstorta a beteljesülés szimbóluma a külvárosban s a cukrász, aki hófehér vászonsipkában áll boltja ajtajában vagy a szomszédos trafikba jár át trécselni, politizálni, — a periféria Dánosává magasztosul. Szeretem ezt a világot sötét figuráival és örömtelen sikátoraival együtt. Itt friss erők lakoznak még, az izmok kidomborodnak a munkától s vasárnap a repedezett gramofon haangjainál mélabus melódiák szállónak fel, fel a magasba, Isten trónusáig. Egy kerülettel beljebb selyemingre áhítozik az ember, két kerülettel beljebb egy családi ház az ambíció motorja, három kerülettel beljebb már autóról és Portoroséról álmodozik a nyughatatlan lélek. De itt, a legkülső külvárosban két indián-fánkkal is el lehetne csititani a háborgó vágyakat. () jövel boldogság országa, jövel krémmel és habbal folyó Kánaán, ahol mindenkinek jut majd csokoládé és marcipán. Vozári Dezső. IRODALOM, NVVKSZET A zene A modern zene problémája ma sokaknak okoz fejtörést. Ez a probléma leegyszerűsített formájában pedig rendkívül egyszerű: nem a tartalom problémája többé, hanem tisztára alaki probléma. Egy nagy általános visszatérés Johann Sebastian Bachhoz: ez az úgynevezett modern zene. Tehát, bár egyszerű a dolog, mindenki félreérti, mindenki másképp gondolja el s a nagy zavarnak nincs se vége, se hossza. A modern zene problémája mint formai probléma egy színházi jelenséggel hasonlítható össze, amelyről egy elmés francia színpadi iró a következőképpen nyilatkozott: A drámairó repülőgépet konstruál, a rendező, aki minden szabály alól saját magát mentesíti, a repülőgépet autokratikusán autónak nézi, sőt megállapítja róla, hogy autó, erre jön a színész és úgy játsza meg a jelenetét, mintha kocsikázásról volna szó és igy következik be a kritikus megállapítása a lapok hasábjain, hogy az iró evvel a darabbal —sántít. Mi sem könnyebb a művészetben, de különösen a zenében, mint a repülőgéptől a sántitásig eljutni. És valóban, a modern zenét egyesek olyan repülőgépnek tartják, amellyel egy rövid időközben századokat és országrészeket lehet átszárnyalni. Mások azon a véleményen vannak, hogy a modern zene mind a két lábára sántít. Strauss Richárd óta tapasztalható a modern zene nagy bizonytalansága, botorkáló útkeresése. Az eligazodás azért nehéz, mert amig a Sztravinszki és Schönberg-féle zsenik valóban igen nagyot alkottak, mások, akik csak majválsága inolják a modernséget, mesterkélt, üresen ható komplikáltságot vittek bele a zenébe. Hátat fordítanak mindannak, ami harminc évvel ezelőtt még az életet, a megnyugvást, a céltartalmat jelentette. Hová fejlődik a zene? Nem lehet ma még tudni. De nem is fontos. Azonban a hangsúly, hogy a vajúdó világszemlélet és világiélek megtalálja önmagát, formát nyerjen és a forma a belső tartalom adekvát kifejezése legyen. Az anyagi tartalom és a forma kettős problémája tehát a modern zene problémája és mig a romantikus iskola, amely körülbelül Wagnerrel végződik, még a tartalomra és általa a melódiára helyezi a fősulyt, addig a modern zene alakisága a forma kaleidoszkópszerü játszi könnyedségével akar uj életet lehelni a zeneművészetbe, amely ma már nem elégszik meg a romantikus tartalom melodikus kifejezésével. Ez a különös átalakulás olyan fejlődéssel függ össze, amely első pillanatra meglepő: a technika fejlődésével. A technika és a zene összefüggéséből keletkezett a modern zene problémája, aminek kézzelfogható bizonyítéka egyes komponisták ama törekvése, hogy negyedhangrendszereket állítanak fel, sőt ezenfelül mindenféle más kombinációban olyan hangjegyrendszereket, amelyek az eddigitől eltérnek. A romantikus tartalmú zene megelégedett a félhangrendszerrel, mert a melódia tisztára csak ezt követelte meg. A modern zene negyedhangrendszere megköveteli az emberi fültől, a hallástól, hogy változzék meg, rendezkedjen be olyan hangok érzékelésére, amelyeket eddig nem hallott. A technika ugyanezzel a kategorikus imperativuszszal áll elő és a szemnek megparancsolja a távolbalátást, az ultraviolet sugarak felismerését és megparancsolja a testnek, hogy olyan gyorsasági rekordokat állítson föl, amelyre az emberi szervezet semmiképpen sincs berendezve. Technika fejlődése és zene fejlődése karöltve jelentkeznek századunkban és nincs igazuk azoknak, akik egy kézlegyintéssel szeretnék a problémát elintézni. Tény, hogy ma átrepüljük az óceánt, tény, hogy van rádiónk és Prágában hallgatjuk Londont, tény, hogy egy ember arcképét másodpercek alatt villamos hullámokkal át lehet röpíteni az óceánon. Miért ne válhatna ténnyé, hogy a fül a félhangok között leselkedő még eddig rejtett hangokat is meghallja? Ha pedig ez megtörténik és a modern fül hangskálája gazdagodott ezekkel az uj hangokkal, akkor kétségtelenül uj zenei éra fog bekövetkezni, amelynek a modern zene jelenlegi szárnypróbálgató emberei csak előfutárjai. A felette érdekes azonban az, hogy ha majdan valóban meglesz az uj hangskála uj szinpompája, akkor Johann Sebastian Bachhoz térünk vissza alapjában, mert ez a XVII. századbeli német mester az oktáv néhány alaphangjából tornyositotta égig a maga dübörgő akkordjainak számtalan alaki változtak, amelyeknek lényege szintén nem az úgynevezett romantikus melódia, hanem az alakiság fenkölt játéka. Ami ma forradalom a modern zenében, az majd ebben a későbbi időpontban a Bach zenéjéhez hasonló harmonikus polifónia lesz. Neubauer Pál.
