Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám - Szombathy Viktor: Háztűznéző
vízbe dobni, mert esetleg kellemetlen lehet némely háztüznézö hölgynek. Elvégre nem lehet háztüznézö hölgyeket arra kényszeríteni, hogy örökké bakfisok maradjanak. — Lefekszünk! — csapott az asztalra az öregur, hogy ijedten rezzentek meg a lámpán a szendergő estipillék. No, ez végre értelmes gondolat volt. Fellélegzettek mind, szédítő sebesen állottak föl, a két hölgy megrebbent, mert az ég alján kölyökvillámok hancuroztak, amolyan nyárvégi zápor kellette miagát. A két hölgy besuhogott a vendégszobába és rövid eszmecsere után magára zárta az ajtót. Az öregur, mint egy megszabadult rabmadár, tért fészkébe. Ahogy szokott: fejét féloldalt fordítva a mennyezet felé, gondolkodott a dolgokon s lassan-lassan minden mai hibát kijavított, elrendezett, megbocsátott magában. A szénafirhangot is, a rossz időben pukkant ágyút is, az eszmecsere kényelmetlenségeit is. Mindent. Kint csendes zápor indult. Halkan paskolta az orgonabokrokat, lágyan zuhogott a földre. Ázott föld szaga áramlott szét. Egyszer-egyszer távoli, morranó mennydörgés szava is idáig jutott. Az öregur rózsás álmokon szendergett: már a képzelet országában ballagott s gondolatban megjelent előtte egy puha kéz, mely illatos párnát tesz a feje alá. Az kéz egyre jobban simogatta. Később durvábban matatott a feje körül, a takaró körül s ahogy hozzányúl a kézhez, durva és hirtelen. A kocsis keze volt. Az öregur dühös szemekkel ült fel az ágyában. Nem kellemes, ha fiatal vőlegények álmát kocsisok megzavarják. A kocsis képe szinte félreállott a nagy igyekezettől: — Tekintetes ur, menni akarnak a háztüznézők! Az öregur végre felébredt. Kint csendesen zuhogott a szeptemberi eső, csapdosta az ablaktáblát. Bent, a folyosókon is csapkodás. Ajtók csppanniak. Az öregur sebtiben szedte magára az ünneplőgunyát és kidugta fejét az ajtón. Nyári örömök. Csónakkirándulás szombat déltől vasárnap estig. A két hölgy ott ült az ajtajuk előtt és sirt. Utrakészen, kalappal, kabáttal és sírnak. Táskájuk a kezükben és sírnak. Furcsa. Az öregur végre bátorságot szerez és kilép közéjük. Rá se néznek. Baj van. — De mi baj? — kérdi rögtön, mintegy folytatásául belső monológjának. —• Fogasson! — veti fel fejét a hölgy. Az öregur csodálkozóan ül le. Hát ezt nem lehet érteni. A nőket egyáltalában nem lehet érteni, de ma este különösen áll ez a törvény. Mégis furcsa, éj idején felzavarni az egész házat, mikor mindeneknek nyugalommal kellene lennie. Leül melléjük, három öreg, hallatlan bús veréb, olyanok. A két hölgy most váratlan gyorsasággal rikácsolni kezdett, mert beszédnek a zaj igazán nem volt mondható. Az öregur egyre zavartabb lélekkel hallgatta. Pontosan nem lehetett megjegyezni soha, mit porolt a két nagyszerű hölgy, mert észbontó változatosságban került nyelvük éle alá éjjeli vihar, mennyezetről lehullt vakolat, amire azt hitték, hogy rabló motoszkál, aztán denevért emlegettek, noha kiderült, hogy egy kövér estilepke volt, a kisérőhölgy nem átallott gyomrára panaszkodni, ami a különleges vacsora fölött való lázongás jele volt s elő is vett kis táskájából rögtön valami gyomorcseppeket, amely cseppek illata azonban erősen hasonlított a szilva nedvének párájára. Rengeteg sok bajuk volt s bírták volna felsorolni reggelig. Ámde a nagy ütőkártyát hamarább csúsztatta ki a háztüznézö hölgy, imigyen: — Különben is bátran elmondhatom: csalódtam! — Csalódott? — horkant föl az öregur és csapkodni kezdte a lábszárait. Most már ő is dühös volt. — Igenis! Csalódtam a házban, a gazdájában, mindenben, mindenkiben! — jelentette ki a jeles hölgy harciasán. — Ezt még nekem nem mondta senki! — bőszült neki az öregur, aki valóban feledte, hogy a házi nép közül eddig egyikkel sem volt szerelmi vitája és különben is, ki
