Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-09 / 23. szám - Hamsun, Knut: Anna Mária

A világhírű antik Portland-váza, melyet milliókért most árvereztek el Londonban. Modern táncos, aki táncával rég letűnt korokat inter­pretál. Ted amerikai táncos, aki Schiwa istennő kul­tuszát mutatja be táncával. jében derengeni kezdett, hogy az asszony ott túl, a szilárd földdarabon, talán hagyni fogja, hogy ő itt elsülyedjen. „Miért állsz ottan, miért nem segitsz nekem?“ — kiáltott hozzá. — Nem kértél rá ■— válaszolta ez. A férfi gondolkozott: Kérje-e? Lássuk csak. A hajó fedélzetén nem hallják meg segélykiáltásait, a szél más­felé viszi a hangot. Hanem a távoli házakban talán épen ezért hallani fogják. Közben derékig sülyedt, a mocsár szívta, mind mélyebbre szívta magába. Segítségért kiáltott. Nem teljes tüdőből, hanem inkább csak azért, hogy Anna Máriát megijessze. „Mit gondolsz, mit fognak az em­berek rólad tartani, ha ide jönnek?“ — mondta neki. — Senki sincs otthon, mind a templomiban vannak — volt a válasz. A férfi dühösen fordult feléje és összeszoritott ökleivel fenyegette: „Ha te itt állasz és a pusztulásomat hidegvér­rel nézed végig, akkor rosszabb vagy, mint egy vadállat!“ —- Inkább Istenhez imádkozzál — válaszolt Anna Mária. — Segítség! — kiáltotta most már tele tüdő vei Skaaro és megelégedéssel vette tudomásul, hogy kiáltását a szom­szédos hegyek is visszhangozzák. Újra az asszony felé ki­áltott: -Ha kijövök innen, leszámolok veled, te ördög!“ — Imádkozzál inkább Istenhez — ismételte ez. — Az árbóchez köttetlek és kötéllel verlek el. — Úgy, ezt fogod tenni? — Igen és azután még a hatóságnál is följelentelek. Az asszony leült a fűre, végigsimitotta ruháját és kö­zönyösen nézett a férfi felé. — Te arra vársz, hogy elpusztuljak — kiáltott újra a férfi, — hanem arra ugyan várhatsz, amíg megkékülsz. A két karom még kinn van. Se-git-ség! Megint csa a visszhang válaszolt de emberi hangot nem lehetett hallani. A hajós nem tudott nyugodtan maradni és ezzel sü­­lyedését csak siettette. Már majdnem a melléig volt benn a mocsárban. Megpróbálta laposan előre feküdni, hogy tes­te súlya ne hasson úgy, mint egy fúró, de már annyira be­­sülyedt, hogy nem is tudott többé előre hajolni. „Se-git­­ség!“ Anna Mária felkelt, leverte ruhájáról a rátapadt füvet es leveleket. Körülnézett. Minden csendes volt. — Mit tettem én ellened, te bestia? — kérdezte a fér­fi tajtékozva. — Azért, amit a múlt nyáron a réten kértem tőled, még sem törhetsz életemre, elég volt érte a kék szem, melyet hosszasan viseltem ezért. Azóta meg sem szólítottalak. Táncoltam veled a csűr alatt és te még csak ki sem akartál jönni, hogy lehűtsed magad. Próbáltalak-e erőszakkal kényszerítem erre? Nem. Miért akarsz hát most elpusztítani? Menj hát a magad utján és hagyj nekem bé­két, én még nem bolondultam beléd. De különben is, te kezdtél. ki velem. Én nem értem a dolgot.’ Mi a pokolnak teszed ezt velem?“- Egy pillanatra nézett és folytatta: „Nem, te nem is válaszolsz, igen buta vagy ehhez. Hát én megmondom neked, hogy mi vagy: piszok egy fehérnép vagy, akinek még annyi esze sincs, hogy tudja, mit teszen, fából vagy, fából van a fejed is. Igen, megmondtam ne­ked. Talán most fölnyitod a szád!“ Anna Mária lassú lépésekkel távolodni kezdett a nyá­ja után. „Igen, te elmész és én az Úristen itélőszélkéig nem fogom ezt elfelejteni!“ — mondta a férfi fenyegető han­gon.

Next

/
Thumbnails
Contents