Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-09 / 23. szám - Hamsun, Knut: Anna Mária

— Megyek, hogy embereket hívjak, — válaszolta az asszony és mind jobban távolodott.

■— Nem, hazudsz! — kiáltott a férfi utána, — te csak elmész innen, mert el akarsz engem pusztítani, ezt akarod.

Mikor egyedül maradt, valamennyire megnyugodott. Az iszapot egy kisisé eltolta magától, kivette az óráját mellényzsebéből, szépen leszáritotta azt és egy felsőbb zsebéibe tette. Később a pénztárcáját akarta megmenteni, mert arra gondolt, hogy kétezer tallér és fontos papírok vannak benne. Vastag pénztárca volt. A szabadon lévő kezében magasra tartotta, hogy esetleg a «száraz talajra dobhassa ki. Valaki talán meg fogja találni. A munkásokat és a kikötőbért meg úgysem fizette ki.

Órák teltek el, megismételte a segélykiáltásait, de senki sem válaszolt, minden csendes maradt. A tehenek kolompjai is elnémultak, olyan távol volt tőle a nyáj s a szél is megszűnt, amint a nap a délutáni órákban lenneibb hanyatlott. Két óra volt, három óra, az órájára nézett, fölhúzta, kezében tartotta, mert már a melle felső részéig sülyedett el. Nem is volt többet bátor, néha sirt, mert látta, hogy a pusztulás előtt áll. Két karja még (szabad volt, de a lábaival többé nem tudott mozdulni, ezek a lábujjáig olyan mozdulatlanok voltak, mintha ólommal öntötték volna körül. Ha az emberek tényleg a templomba mentek, amint Anna Mária mondta, akkor addig már hazaérhettek volna, A templom messze van s az emberek bizonyára szép lassan mentek hazafelé, megkérdezték egymástól, hogy mi újság, hanem most igazán késő van, már otthon lehetnének. Ne volna több mentség? Kiáltott, ordított segítségért, egy ideig hallgatott és figyelt, azután megint kiáltott, ordított, sirt és csapkodott a kezeivel. De kiáltásai mind gyengébbek lettek, végleg elveszítette a bátorságát.

Utoljára még az óráját és zseb tárcáját hajította ki a szilárd talajra. A tárcában lévő papírra nem irt semmit.

Családja nem volt, nem búcsúzott el tehát senkitől.

*

A világos nyári napokon Anna Mária még valahogy eltudta viselni lelkének rettenetes terhét. Mikor azonban az őszi szürkeség eljött, összetört a lelke. Egy éjjel vérfagyasztó kiáltással ébresztette föl szomszédait. Mikor ezek összeszaladtak és meggyujtották a világosságot, Anna, Mária ingben az ágya előtt volt, azután férje Karolus és a többiek elé állott és azt mondta, hogy ő a hibás Skaaro hajós másfél év előtti pusztulásában.

— Na de ilyet! Anna Mária bizonyára álmodta mindezt — mondták a többiek. Azt hitték, hogy újra az a betegség jött rá, mely a múlt télen is kínozta, amikor folyton föl s alá járt, magában beszélt és majdnem elhülyült. Hanem mindent mégis olyan élethűen festett most le, olyan pontosan irta le a körülményeket, hogy nem lehetett többé kételkedni az elbeszélésében. Később megismételte vallomását a pap és a hatóságok előtt, nem ingott meg egy pillanatig sem és kívánta, hogy büntessék meg. Még most is volt valami különös rátartóság Anna Máriáiban. Nem esett össze, 'sirt és korbácsolta magát, de nem jajveszékelt. Mikor a kihallgatásnál megkérdezték, hogy mi kifogása volt .Skiaaro hajós ellen, azt válaszolta: „Nem volt kifogásom, ellenkezőleg!“ És arra a kérdésre, hogy akkor miért pusztította el, azt a nyers választ adta, hogy: „azért, mert Skaaro-nak ő tetszett, de ez mégsem törődött eléggé vele és faképnél hagyta“. Ebben a kérdésben Anna Mária egyáltalán példátlan szégyentelenséget mutatott, úgy, hogy a hatósági urak a fejüket rázták. Még az özvegy Kiéivé Jozcfin és a fiatal Bérét asszony is, akik pedig nem voltak túlságosan erkölcsösek és a férfiakkal szemben sem igen mutattak túlsók tartózkodást, még ezek is visszariadtak Anna Mária nyers őszinteségétől. Ha legalább nem lett volna ilyen rettenetes a dolog, akkor talán szájuk elé tették volna a kezüket és titokban kacagtak is volna.

Szépségverseny Floridában. A jelöltek fölvonulnak.