Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám - Hamsun, Knut: Anna Mária
ANNA МАША Irta: KNUT HAMSUN Anna Mária alighanem határozott szándékkal legeltette állatait ezen a helyen. Pillangó volt, mely folyton a fény körül kering. A nyájat a part felé terelte és úgy intézte a dolgát, hogy a „Sirály“ emberei a fedélzetről jól láthassák őt. Nagyon felcicomázta magát, a legszebb ruháiba öltözött föl, de ez végül a vasárnap miatt is igy lehetett, nem okvetlenül kellett más okot keresni rá. Mikor Skaaronak, a hajósnak, aki a fedélzeten fel s alá járkált, alaposan megmutogatta magát, szép csendesen tovább hajtotta nyáját az erdő és mocsarak felé. És valóban — a hajós utána jött. — Jó reggelt! Na mi hir a málnáról, amit nekem akartál hozni? — mondta neki. — Nagyon sietős? — kérdezte az asszony civódó hangon. — Igen, az idő telik. Holnap felvesszük az utolsó szállítmányt és ha jó szelet kapunk, akkor tovább is vitorlázom. — Be akartam várni, amig a málna megérik, — mondta az asszony. A férfi kedélyesen fogta föl a dolgot és azt mondta: „Nem, nem, te nem akarsz nekem málnát hozni, mert sajnálod tőlem. Legjobb lesz, ha én magam szedek. Csak félek, hogy az őrt rámuszitod.“ Az asszony azt akarta mutatni, hogy nem nagyon keresi a beszélgetést és kihajtotta a nyájat a mocsarak közül. Skaaro-ra ez veszedelmes pillanat volt, mert hirtelen nem tudta, hogy mit csináljon és zavarában újra megkérdezte: „Hát szedhetek magamnak málnát?“ — Igen, — válaszolt az assziany, — annyit, amennyit akarsz! — És a mocsár túlsó oldalár^ mutatott: — Ott a legéretebbek. A férfi követte az utasítást és minden lépésiével mélyebben sülyedt be a mocsárba. Az asszony ördögi gonoszsággal mutatta neki az utat, nem figyelmeztette rá, hogy a mocsár itt különösen veszedelmes és ha idejében nem fordul vissza, a lábait többé nem is tudja kihúzni belőle. Anna Mária pontosan ismerte a helyet egész széliéiben és hosszában és nemrég látta azt is, hogy egy bika, amely ide -beszaladt, menthetetlenül elsülyedt. Ismerte a mondát is, vagy talán az igaztörténetet egy leányról, amelyik itt pusztult el valaha. Egy fiatal leány, aki szerelmi bánat miatt kereste a halált és azért kereste igy, hogy hossizu ideig tartó sülyedése alatt folyton imádkozzék az Istenhez. Amikor már nyakig volt a sárban s a karjait sem tudta többé kihúzni, hirtelen félni kezdett és segítségért kiáltott folyton, de már éjjel volt s mikor az emberek oda jöttek, többet semmit sem lehetett látni. Isten legyen kegyes a leikéhez! Utána ástak és megragadták a hajánál. A h!aj azonban elszakadt. Még mélyebbre ástak, kötelet tettek a nyaka köré és úgy húzták kifelé. Sokan húzták az éjjeli sötétben. Végül letépték a fejét is. Erre feladták a további fáradozást és elmondták a Miatyánkot. Monda ez, vagy igaz történet, senki sem tudja. Skaaro, a hajós egy kis zöld szigetre ugrott, gyorsan megfordult rajta, mint egy golyó és azonnal elkezdett sülyedni. Először nem sokat törődött a dologgal. Nehogy azt higyje Anna Mária, hogy ő a cipőjét félti, bár ezeket a cipőket igazán szépen kipuccolta vasárnapra. Felnézett és kacagott is. Egyáltalán nem jutott eszébe, hogy panaszkodni is van oka. „Szép ucca, jó flaszter ez nekem, he-hche!“ — mondta az asszony felé. Anna Mária nem válaszolt. A hajós megpróbálta lábait kihúzni, türelmetlenné vált és újra erőlködött, de mindhiába, mert folyton mélyebbre sülyedt, amig végül az asszony felé kiáltott: „Micsoda pokoli dolog ez!“ Anna Mária nyugodtan válaszolt: „Más utón kellett volna odakerülni.“ A hajós nem kacagott többet, hanem dolgozott nehezen, mert már térdig sülyedt a mocsárba. Mérgelődött, hol az egyik, hol a másik lábát próbálta kihúzni, de így csak még rosszabbodott a helyzete, mert mind mélyebbre nyomta be azokat. Érezte, hogy egyik cipője is elveszett. Ez aztán kedves dolog, igazán kedves. Vicsorgatta a fogait, kétségbeesetten csapkodott karjaival maga körül és morgott mint egy kutya. Egyszerre elhallgatott s mintegy önmagához beszélve mondta: „Talán itt kell vesznem?“ Fe-Baloldalt: Golyómentes páncéling, amelyet föltalálója bátran kipróbál. — Jobboldalt: Weinstengel Sándorné, Nagysalló.
