Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-09 / 23. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

addig, amig a régi tulajdonossal nem beszéltem. Három évig voltam kint a harctéren, akkor jöttem csak haza, amikor odakint nem látták többé hasznomat. Senkim sincs, se barátom, se ismerősön, elszoktam egy kicsit az emberektől. A pesti viszonyokat nem ismerem. Megbíz­tam ugyan egy ügynököt azzal, hogy járjon utána a ház ügyének, de félek egy kicsit ettől az embertől. Dr. Win­­ter Aladár pedig ügyvéd és eladó. A ház tetszik nekem, de nem szeretnék zsákban macskát venni. Szeretném tudni, mit ér, nincs-e valami baja, érdemes-e egy kis pénzt költeni rá, rendbehozatni... Tudakozódtam, kié volt és amikor megtudtam, nyomban elhatároztam, hogy fölkeresem a nagyságos asszonyt és megkérdezem. Em­lékeztem a nevére ... a szinlapokról. De senki sem tudta megmondani hol lakik... Ebiben a lakásban valamikor régen egy jóbarátom lakott. Azt hittem ma is itt lakik még. így kerültem ide. Öt akartam meglátogatni, de már csak a bútorait találtam itt. És helyette önt... Ezúttal kétségtelenül olyan hangot ütöttem meg, amelyet Iczky grófnő iis szívesen hallott. Megmutattam egy kicsit magamat és ezzel kicsaltam zárkózottságának a fedezéke mögül. így csináltuk ezt a tüzvonalban is. Láttam, hogy sajnál. Ha nem is tudta talán pontosan, ki az a kedves jóbarátom, akit régi lakásán kerestem, asz­­szonyösztöne elárulta neki, hogy nő volt. Régi szerelem ... a nő férjhez ment, elköltözött, nem irta meg a fron­ton vergődő szeretőjének... szívhez szóló, regényes tör­téneit! Iczky grófnő megilletődött. Vonásai meglágyultak, megfagyott mosolyát valami kis szomorúság melegítette szebbé, emberibbé. Nagyot sóhajtott. Neki is volt mit fájlalnia. — Emlékezett a nevemre ... a szinlapról? Tudja, hogy Kartács Ildikónak hívtak? — Láttam a színpadon is. Sokszor. A karzatról. Diák voltam ... Miilyen gyönyörű volt! Nem hazudtam. Csakugyan láttam egy párszor a Népszínházban. Két bátyámmal jártam a karzatra, ope­rettekhez, népiszinmüvekhez. Láttam. Csak nem tudtam melyik az a sok között. Olyan egyformák voltak a lá­nyok, mind szőke parókában, angyali mosollyal, hol fiúiknak öltözve, hol rózsaszínű trikóban, vagy piros csiz­mában, bokorugró szoknyában, amely alatt fehér csipke­tenger hullámzott! összebújtak, nevetgéltek, énekeltek, táncoltak, szakasztott úgy, mint Iczky grófnő palotájá­ban a frakkos urakkal. Összehúzta szemét, boldogan nevetett: — Ó! Talán szerelmes is volt belém? Hangja megint úgy zúgott, mint a harang. És én meglepődve bólintottam. Igen, ez az igazság. Szerelmes voltam belé. Most, amikor öregen, lépetten, csepüszinü hajjal, fehérre és pirosra meszelt arccal ül előttem, duzzadó táskákkal sze­me alatt, elhizottan, megvastagodott hengerlábbal, pinka­bérlő és mi más, most eszmélek csak rá arra, hogy szerel­mes voltam belé, öt szerettem, nem a hatéves kislányt, az ördögöt szerettem, nem az angyalt. De nem tudtam róla. ( Folyt, köv.) Jókedv, kacaj és pajkosság honol a kaliforniai tengerparton. Joyce Murray, Joel Mc. Crea és Raguéi Torres versenyfutása a hüs habok felé.

Next

/
Thumbnails
Contents