Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-09 / 23. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

hencegte, hogy pénzt kapott tőlem. Iczky grófnő üzletet szimatolt.

— Hogyne! — mondta érdeklődőn és leült a d iványra.

Cigarettával kínáltam. Nagy hozzáértéssel választotta ki tárcámból a legjobbat és rágyújtott. Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk. Azután megszólalt:

— Nem jól hallottam a nevét. . .

— Dr. Karmel Péter, mérnök. Főhadnagy. Amint látja, rokkant.

Kétszer is ismételte nevemet, szakasztott úgy, mint egy pár héttel ezelőtt dr. Winter Aladár. Elgondolkozott, figyelmesen vizsgált. Szemembe mélyesztette szürke sze mét, az nem változott meg, fiatal ma is. Aztán fejét rázta:

— Nem ismerem ... ki küldte hozzám?

— Senki. Véletlenül tévedtem ide, nagyságos asszonyom. De régóta keresem önt.

(Nagyon vigyáztam, hogy ki ne szalasszam a szájamon: gyerekkorom óta.)

Bizonytalanul mosolygott. Volt ebben a mosolyban udvariasság is, bizalmatlanság is, Iczky grófnő nem tudta, mi következik most: bók-e vagy kellemetlenség? Ezzel a mosollyal egyformán fölkészült erre is, amarra is. Láttam, alig várja, hogy megszólaljak. De én magam is alig tudtam, mit mondjak. Lassan, óvatosan, akadozva beszéltem ... hiszen ha elmondhattam volna mindazt, ami bennem meggyűlt! Ha leleplezhettem volna magamat, ha leborulhattam volna eléje és megkérdezhettem volna: mivé lettél Alim okház a szegény tündérasszonya! Sajnállak. Segíteni szeretnék. Minderről egy szót sem volt szabad szólnom ... ma még nem. Talán később egyszer ...

■— Szeptember végén jöttem haza a harctérről és november elején beköltöztem dr. Winter Aladár Szondyuccai házába ...

Iczky grófnő megrezzent, de nem szólt.

— Szeretném azt a házat megvenni. Magányos ember vagyok, nagyon nekem való. Az ügyvéd úrral még nem beszéltem róla. Azt sem tudom eladja-e, hiszen ha jól tudom, ő is csak mostanában vette.

— Két évvel ezelőtt.

— Igen. Két évvel ezelőtt. Egy kollégájától...

Iczky grófnő nem felelt.

— De úgy tudom, nagyságos asszonyom, az a ház valamikor az öné volt...

— Igen. Enyém volt. Huszonhat évig laktam benne... Aztán eladtam.

Iparkodott közönyösen, nyugodtan beszélni, de hangjából izgatottság csendült ki. Nem szívesen beszélt erről a dologról és immel-ámmal felelt csak kérdéseimre. Arcát megmerevítette a rákövesedett mosoly, de nyugtalan szemében valami ellenségeskedés villogott. Nem tudta mit akarok tőle és tétovázó szavaim fokozták csak bizalmatlanságát. Arra gondoltam, nem volna-e okosabb, ha nem kertelnék tovább, hanem őszintén megváltanám, mit szeretnék tőle megtudni. Bátortalanságom azonban, mint annyiszor már, megint lekergetett az egyenes útról. Visszatértem a házvételre, amiben magam sem hittem többé.

— Nem akartam a dologgal komolyan foglalkozni Ünnepélyes szezónnyítás Pöstyénben. A szimfonikus zenekar Haydn „Négy évszak“ című halhatatlan kompozícióját játsza.