Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
A „Névtelen hős“ emlékművének leleplezése Budapesten. A milléniumi emlék előtt zászlósurak és a diszőrség tagjai veszik körül a trikolórral borított emlékművet. nem és senkise tudjon róla? Senki se fogja föl, mint messziről kapott hangot vagy fényjelet, titkos üzenetet, amelyet valami lélekhullám közvetít? Részvétéit, gyöngédségét, velem való együttérzését soha senki sem kapcsolja bele abba, ami olyankor indul el bennem, amikor egyedül vagyok? Alattam csöndesen, egyenletesen himbálózott a sárgaréz-hintaszék. Ülhetünk-e hintaszékben anélkül, hogy gyerekkorunkba ringatózzunk vissza? Aludni, aludni éis valami éde-sre és megnyugtatóra ébredni... amikor bölcsőmben feküdtem, akkor sem kívánhattam magamnak mást, mint amit most a hintaszékben. Miért nem tudok többet anyámról? Hat éves voltam, amikor meghalt. Akkor nem tudtam még, hogy valamikor égetni fog a kíváncsiság és bimbózó életem rejtelmei nyugtalanítani fognak. Ki ismerte a hatéves Karmel Pétert, ki látta első lépéseit, ki látta bölcsőjében? Ki tud róla? Hol keressem? Behunytam szememet, de a sötétségben sem találtam meg.. . Az ajtó kinyílt. A kis nő jött vissza Iczky grófnéval. ügy látszik attól félt, hogy valami butaságot csinálok. Alkalmasint megesett itt már, hogy egyik-másik szerencsétlen játékos vagy elkeseredett szerelmes golyót eresztett magáiba, vagy a kék plüssdiványon kelleténél több Veronáit vett be. Miért gyanakodott rám? Miért dörömbölt egyszer Valaimivics is olyan rémülten szobám ajtaján? Miért nézett rám Irén olyan féltő aggódással a Ferdinánd-hidon? Miért képzeli rólam mindenki, hogy erőszakosan végét akaróim vetni életemnek? Hiszen csak most kaptam vissza! A halál jegye van arcomon? Nem akarok meghalni. Élni akarok. Szeretnék életemnek örülni. Szeretnék aludni. Aludni és valami édesre és megnyugtatóra ébredni.“ — 15. — „Amikor a hintaszékben láttak, megnyugodva néztek össze. — Miért ül itt egymagában? — kérdezte Iczky grófnő csodálatosan muzsikáló hangon, amelynek mély zengése távoli harangok zúgására emlékeztet. Először hallottam hangját, de éreztem, hogy számtalanszor hallottam már és mindig ilyennek. Ha nem látom, hangjáról kellett volna ráismernem. Fölálltam és bemutatkoztam. Elmondhatatlanul izgatott voltam. — Véletlenül vetődtem ide —- mondtam rekedten. Ritkán játszok. Egy kicsit fáradt vagyok ... — Kérem, kérem — mentegetőzött Iczky grófnő — hiszen csak meg akartam nézni, nincs-e szüksége valamire ... Tekintete, talán csak véletlenül, végigsiklott a kis nőn, aki lebiggyesztett szájjal figyelt. — Semmire. Köszönöm. A kis nő tapintatosan sarkon fordult és kiment. Iczky grófnő kegyes biccentéssel követni akarta. Főiem elitem kezemet: — Nem. Ne menjen. Szentelhet egy pár percet nekem? Megélénkülve nézett rám. A kis nő alkalmasint el-
