Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-02 / 22. szám - Győry Dezső: Irni és olvasni - Szenes Erzsi: Grand-Guignol szinház Párisban - Simán Erzsi: A kislány rendel
Mióta a világ világ, sokan teszik azt, amit nem kéne és nem teszik azt, amit kéne. Sokan, akiknek nem kéne írni, Írnak és akiknek olvasni kéne, nem olvasnak. De az olvasásra hivatottak közül tán sose tévedtek az írás mezejére anynyian, mint a háború után. A dilettantizmus felvirágzása azonban természetes és egészséges jelenség volt: reakció a háború kultura-gyilkos szellemére. Tüntetés és demonstráció révén, tüntetve és demonstrálva be is végezte szerepét. Hogy valaki tüntetésben résztvegyen, ahhoz igazán nem kell tehetségnek lennie. A háború utáni irodalmi produktivitás Olaszországban is szembeszökő. Azonban itt egész másképp alakul a helyzet s ha a dilettantizmus tüntetését levonjuk az olasz könyvtermelésből, akkor is óriási a lendület kvantitása. Persze a kvalitás rovására. A politika sajátságos hatásáról van itt szó. A háború előtt az olasz kiadók legjobbjai évenként mintegy száz kiadványnyal tartották a rekordot. Most a kiadóvállalatok megnövekedett száma mellett is több vállalat évenkénti 600, sőt 700 kiadvánnyal dicsekedhet. Ez részben örvendetes jelenség az olasz életben, sajnos, hogy ezzel szemben az irodalmi értéktermelés semmivel sem emelkedett a háború előtti fölé. A „litteratura milanese“ szeme előtt nem annyira az irodalmi érték, mint inkább a könyvsiker lebeg. A sikerhajhászás ma az olasz irodalom jellemző vonása. Ennek megfelelőleg még a határozott tehetséggel biró Írókat is elkapta a mindenáron való tömegsiker láza s talentumukat nem kevés de halhatatlan müvek, hanem napi sikert jelentő és minél gyakoribban könyvsikert is jelentő kelendő könyvek fabrikálására fordítják. Ennek a sikerhajhászásnak az okai nagyrészt épp a mai olasz politikai légkör sajátságaiban keresendők. A fasizmus vezérszólama tette a l’art pour l’art aktivitást s a reális eredményekre törő sikervágyat s ez a szellem sodorja el az olvasástól az alkotáshoz a tehetséges olvasókat s ez a szellem diktálja még a tehetséges irók egyrészének is a müvészetellenes, de sikereket jelentő tempót és nívót. Az irodalom persze a rövidebbet húzza ebben a játékban. Néhány nagy kivételtől eltekintve, az epigonizmus üli megint diadalát s amig politikai, gazdasági és társadalmi téren a fasiszta uralom tényleges nagy eredményeket könyvelhet el, addig a művészet és az irodalom is erős minőségbeli hanyatlást, de legalább is pangást mutat föl, amit nem ellensúlyoz, csak mégjobban aláhúz a termelés megnövekedett mennyisége. A háború utáni magyar irodalom, különösen, ha hozzávesszük kimagasló nagyjaink háború utáni munkáját is, óriási fölényben van efölött az irodalom fölött és klasszisokkal jobb. A művészet szent birodalom, melynek külön törvényeit senki sem sértheti meg büntetlenül. Az erős kéz uralma lehet szükséges a nem művészi területeken, de a művészetre kifejtett hatása kétségtelenül kedvezőtlen jeleket mutat, dacára annak, hogy mig itt politikai téren erős kontroll működik a véleménynyilvánítás szabadsága fölött, ez a cenzúra abszolúte nem törődik a művészi kérdésekkel és — ellentétben a magyar viszonyokkal — a művészeti kritikát szinte féktelen szabadságra engedi. A művészet azonban már alig él ezzel a szabadsággal. Minek is, mikor első és legnagyobb szabadságával sem él: az abszolút alkotással. S igy ez a libertinus-irodalom a maga nagytömegével és könyvözönével maradandó értéket nem produkál. A mindenáron való alkotásvágy, a „cselekvésért való cselekvés“ a művészet birodalmában csődöt mond s ezért érthető a legújabb idők tisztább szellemeinek az a törekvése, hogy ezt a felburjánzott siker-irodalmat elhallgattassák: „Olvasnivalónk van két-három generációra való, az egyelőre elég, — hallgassunk el.“ A lemondó, kesernyés beismerés hangja alkotóművész szájából már maga csődbeismerés. De egyben kritika is. Kritika a politikai szellem bénító hatásáról az irodalomban. (Róma, május.) Györy Dezső. Grand-Guignol színház Parisban El voltam készülve rá, hogy este kilenctől éjjel tizenkettőig az összes rémmesék és szellemhistóriák meg fognak elevenedeni előttem, amelyekről valaha is olvastam vagy fantáziáltam. Mindazok a misztikus történetek és korunkban is lejátszódó véres kalandok, mindazok a detektiv-drámák, amelyeknek hallatára hideg futkos az ember hátán, libabörös lesz az egész teste és a szeme kinyílik kerekre. Úgy képzeltem el, hogy három óra hosszat lélekzet visszafojtva, szinte megkövültén kell majd ülnöm az egymásra következő borzalmaktól, amelyekben minden előfordul ami a halálhoz segíthet, gépfegyverropogás, tőr, kelepce, spanyol csizma, vérpad, kinzókanira, egyszóval mindaz, amit az emberiség ezen a földön az élet ellen kitalált. Ezzel szemben a párisi grand-guiguol színházban a Montmartre-on, amely belül olyan mint egy fából épült kis templom két oldalt olajágat tartó fa-angyalokkal, nehéz fából faragott mennyezetével és ajtajúival, nagyszerű adagolásban frissítő körítéssel kaptam meg ezeket a krafft dolgokat. A műsor fejbevágó, idegeket megmarkoió részleti úgy voltak elhelyezve, mint ahogy a jól elkészített ételben az erős fűszer van elhintve, vagy a tőrök mézes süteményben az ópium. Az előadás egy üde komédiával kezdődött, amelyben minden a megjátszáson mult, a színészek a szerelmi légyottok túlfűtött hangulatát figurázták ki, olyan találóan, hogy felszabadultan kellett kacagni. Utána egy Tristan Bernhard no vellából átírt, idegeket igénybevevőbb két-felvonásos következett „A tőr“ címmel, amelyben a félhangokra épített jelenetek mellett már vérfagyasztók is voltak. Úgy hatott, mint egy jól megirt érdekes, jól kiszámított, kicsit vérrel színezett riport. Azután megint egy mulatságos komédia jött, majd a „Számüzöttek éjszakája“ fegyencekkel, az emberkinzásba belevadult fegyházőrökkel, pálinkaméréssel, szerelemmel, kelepcébe csalással, megvakitással és halállal, egy gyarmaton. És legvégül ismét egy vig egyfelvonásos, úgy hogy az utolsó tizenöt-husz percben, éjfél előtt, az idegfeszitő ámulatból már jólesően felocsúdott mindenki és helyrebillent lélekkel hagyta el a színházat. Az előadás után, minden átmenet nélkül a francia vendéglők étlapjaira kellett gondolnom, a franciák konyhaművészetére, a dinékre és dézsőnékre, amelyek apéritifekkel és hors d ‘ oeuvre-el kezdődnek és ezek után a raffinált étvágygerjesztők után még egy sor finom ételt bir el az ember az ínyenc dessertekig. A francia szakácsmüvészet meglátszik Párisban mindenen, végig igy kevernek, készítenek el mindent, csinyján bánva a fűszerekkel. Nálunk egy két ponttal túl van hajtva minden, párisibb akar lenni a párisinál, azért soha sem az igazi és valami hiba van benne. így van ez a divattal is és mindennel amiben Páris vezet. Nálunk egy grand-guignol színház ilyen jó szervirozással el sem képzelhető és talán nem is kellene az embereknek, akik azért keresnék, hogy félájultak lehessenek az előadás alatt és után. A franciáknak csodálatosmód vérükben van a mérték és mégis a láthatatlan mixer, aki ezt a bűbájos italt keveri, úgy keveri, hogy Páristól meg kell részegedni. Szenes Erzsi. A kisláng rendel Mind gyakrabban látjuk akár étteremben, akár kávéházban, bárban, mulatóhelyen, hogy fiuk egyedül ülnek, kettesben, hármasban ülnek s ha nem is busán, de mindenesetre „férfitársaságban“ fogyasztják el feketéjüket, vacsorájukat, cocktailjüket. A napokban beszélgettem egy-két komoly (értsd: nőtlen) fiatalemberrel és szóbakerült ez az elharapózó jelenség. Mi az — kérdeztem —, talán annyira elmélyülő és gondolkodó a mai fiuif juság, hogy csak a maga társaságát keresi, vagy folyton komoly dolgokról, hivatal, adásvevés, tudomány, tőzsde, sportról akarnak beszélgetni, hogy csak egymás társaságát keresik? S ekkor meglepően egyöntetű választ, panaszt, felzúdulást hallottam adatokkal alátámasztva. — Tudja-e mi az, amikor „a kislány rendel“?! — szóltak keserves képpel. — Lehetetlen elmenni ma bármilyen szolid urilánnyal is, mert nem győzni pénzzel azt, amit a jólnevelt, szolid és otthon takarékosságra nevelt leány egy vendéglői vagy kávéházi asztalnál rendel! — mondja az egyik. — Csak az árakat nézi! — szól a másik. — Jelszó: csak azt, ami a legdrágább! — Ha otthon egész héten főzeléket eszik feltéttel, a restaurantban egész biztosan ötfogásos menüt eszik végig! — zudul fel a negyedik. — Az Istenér — kiáltottam ijedten írni és olvasni
