Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-02 / 22. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Karinthy - Vozári Dezső: Plágium
Emlékeznek az anekdotára, amellyel Karinthy az első könyvét, az így irtok ti-t bevezette. Egy káplárról szólt az adoma, aki meg akarja mutatni a rekrutáknak, hogy kell jól célbalőnei, azonban minduntalan Célt téveszt s hogy mentse ügyetlenségét, minden hibás lövés után igy szól: „Így lőttök ti!“ Karinthy azt akarta mondani az anekdotával, hogy az „így irtok ti!“ karikatúráit sem szabad az ő igazi célbalövéseinek tekintenünk; ez majd csak ezután következik, majd egyszer ... Maholnap húsz éve, hogy a pompás irodalmi torzképgyüjtemény megjelent s az utóbbi időben olykor-olykor felvetődik a kérdés, vájjon megmutatta-e már végre Karinthy, hogy lő hát célba ő maga. Vannak, akik szerint Karinthy még mindig csak ígéret, nagyszerű ígéret, amelynek értékét azonban a hosszú s már krónikusnak látszó halogatás rendkívül megcsökkentette. Azt felelném erre, hogy húsz éven át meg tudni maradni ígéretnek, uj- meg uj váratlan lemezekkel jelentkező s még más csodálatos lemezek birtokát sejttető, meg nem unt Ígéretnek: maga is rendkívüli teljesítmény. Gondoljuk meg, hogy a legtöbb Írótól már pár évi szereplés után nem várunk többé semmi meglepetést. De vajon nem talált célba Karinthy soha? Valóban csak karikatúrákat adott, sosem mutatta meg önmagát? De hiszen már az „így irtok ti“-ben is az igazi Karinthy jelentkezett, az a Karinthy, aki felszegnek s nevetségesnek érez minden modorosságot, s hanyag modorosnak — gépiesnek — érez minden megnyilatkozási módot, mert ő valami teljesen szüzien friss, valami örökös ocsudásszerü állapotban akarja felfogni és kifejezni a dolgokat. Bocsánatot kérek, ha kissé talán homályos vagyok, de Karinthy, az ellenkező látszat dacára, egyike a legszokatlanabb és legkevésbé ismert magyar irói szellemeknek. Ha egyetlen mondatba kellene összefoglalnom Karinthy összes mondatainak tartalmát, ezt mondanám: csak álmodni nevetséges, ébredni érdemes. S az ő szemében majdnem mindenki, majdnem mindig álmodik, ami azt jelenti, hogy szerinte a megszokott szavak, cselekedetek, nézetek bűvöletében ostoba gőggel, vak kábulatban járunk az életünk örvényei fölött (s mikor igy látja az embereket, akkor születnek a humoreszkjei), — ő azonban az ébrenlét vakmerő friss feleszméléseire, tragikus vagy felszabadító eszméleteire törekszik. Mikor fellépett, általában azt tartották az irók, hogy a műalkotásnak minél hűbb vagy minél „egyénibb“ tükörképet kell adnia a dolgok külszínéről, ö nem értette, hogy elégíthet ki ilyen célkitűzés értelmes embereket. Uj felfogást kezdett hirdetni a művészet hivatásáról: úgy érezte, hogy pontos, de céltalan ábrázolások, egyéni furcsaságok helyett általános érvényű és fontos igazságokat keli kimondani. Ilyen eszmélésekből születtek Karinthy remekművei: a novellái. Sajátos uj formájú novellák ezek. Aki a dolgok körének, szagának naturalisztikus mását keresi az irodalomban, az talán csalódottan fordul el a Két verssor között, Kacsapecsenye, Február, Találkozás egy fiatalemberrel cimü novelláktól — több más hasonló Írásával együtt Karinthy legkétségtelenebb volltrefferei —, itt a novella magva mindig egy-egy forró lírai élmény, amely a dolgok hétköznapi rendjének gyakran fittyet hányó merész „irreális“ látomás mögül csap felénk. Ha becsukjuk a szemünket s visszagondolunk Karinthy müveire, nem érdekes emberekre s társadalmi állapotokra emlékezünk vissza (mint teszem, Móricznál), hanem problémákra és megismerésekre, nem emberekre, hanem az emberre, Ádámra, aki nyugtalanul keresi az élet értelmét, a gyötrelmek, félszegségek, torz visszásságok okát, a helyes és szép élet lehetőségét és útjait. A humoreszkjein és novelláin kivül elég két müvére utalnom: a „Holnap reggel“, drámájára és „Capillaria“ cimü fantasztikus elbeszélésére. Két fő felfedezéséről beszél bennök: egyik a halálfélelem alapvető jelentőségére, másik a nőkérdésre vonatkozik. Volltreffer ez is mindakettő, igazi Karinthy-lövés. A napokban uj kötete jelent meg az „így irtok ti“ írójának, az a elme: „Minden másképpen van.“ Az utóbbi időben kissé alszik Karinthy művészi fantáziája, a kötetben naplójegyzeteit elmélkedős írásait gyűjtötte össze. Ezek az Írások — amelyek egyenként a Prágai Magyar Hírlapban is megjelentek — igy együtt meglepően megelevenednek, olyanok együtt, mint egy nyugtalan, gazdag, hangos zenekar, vagy mint egy csomó eleven, mohó értelmes csáp, amelyeknél mohóbb, rugalmasabb, találékonyabb csápokkal az élet ravaszul bujkáló titkait senki nem keresi minálunk. Komlós Aladár. PLÁGIUM Németország irodalmi közvéleményét egy furcsa ügy tartja izgalomban. Bért Brecht, a legtehetségesebb fiatal irók egyike „Dreigroschenoper“ cim alatt egy régi angol operaszöveget irt át. Az újszerű operának világszerte óriási sikere volt. Egyedül Berlinben kétszázötvenszer játszották. A siker arra késztette Brechtet, hogy a dalműben előforduló versszövegeket külön könyvben adja ki. A könyv megjelent s Bért Brecht szerepelt rajta a versek szerzőjeként. Ez okozta a kinos botrányt. A lapok kikutatták, hogy a „Dreigroschenoper“ nagyszerű balladái legnagyobbrészt Francois Villon, egy elfelejtett francia balladairó müvei. Alfred Kerr, a rettegett színikritikus leplezte le először a plágiumot a „Berliner Tageblattban“ s nyomban rengeteg támadás és gyanúsítás zúdult Brecht nyakába. A leálcázott plag iátor azzal próbált védekezni, hogy a verseknek csak jelentéktelen töredékét merítette Villon munkájából s azt hajtogatta, hogy neki nincs oly rigorózus álláspontja a szellemi tulajdon kérdésében, mint az irodalmároknak általában lenni szokott. Gyenge mentegetődzés ez s csak kárára lehet Brechtnek, akivel kapcsolatban nem tudok eléggé csodálkozni azon, amit tett. A világirodalomnak megvannak a maga nagy és kis plagiátorai. Miért maradna ki az emberi életnek éppen ez a területe a bűnözés alól? De hozzá voltunk szokva, hogy a leleplezett plag iátor okról eddig mindig kiderült reménytelen szerelmük a literatura iránt. A plagiátor rendszerint jó ízlésű de tehetségtelen irodalmár volt, aki — minthogy nem volt képes olyat alkotni, ami kielégíthette volna — esztelen mámorában idegen tépelődések és elhivatottságok gyümölcsei után nyúlt orv kézzel. Bert Brecht eddigi írásaival azonban azt bizonyította be, hogy az uj európai irodalomnak egyik legpregnánsabb egyénisége, aki sem mondanivalóban sem a közlési formák készségét illetően nem szorul pávatollakra. Ennek az irodalmi tolvajlásnak tehát jóval mélyebben fekvő okai lehetnek az átlagos plagiátorénál. Éppoly érthetetlen számunkra az eset, minthogy megcsóválnák a fejünket ama hír hallatára, hogy a milliárdos Rotschild a villamosban kilopta valakinek a zsebéből pénztárcáját. Mert a lopásnak csak eau logikusan fölfogható indoka lehet: a szükség. Ha Rotschild pénztárcákat lopna, bizonyára nem a börtönbe, de a tébolydába csuknák. S ha Bert Brecht verseket lop, úgy ott is valamely lelki zavar után kell kutatnunk. Kézenfekvő volt a német kritika első feltevése, mely szerint Brecht többi munkája sem eredeti, hanem feledésbe merült irók müveinek átdolgozása. Az ezirányu alapos kutatás azonban semmi eredményre sem vezetett. Bert Brechtet tehát továbbra is kitűnő írónak kell tartanunk. A „Képes Hét“ olvasói bizonyára emlékeznek még Brecht „Bestia“ című novellájára, mely a lap egyik januári számában jelent meg s amely a modern novellairásnak egyik remeke. Bert Brecht plágium-afférja megmagyarázhatatlan rejtély. Vozári Dezső. I R. O D A L O M, MVVÉSIET KARINTHY
