Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Két perc a sarokban - Vozári Dezső: Az alanyi költő
irodalom is megszűnt volna, mert a papirusztekercsekhez ugyan hiába tértünk volna vissza. Az irók és hírlapírók más foglalkozás felé orientálódtak volna, ami nem lett volna baj, mert tudvalevő, hogy minden más foglalkozás jövedelmezőbb az írásnál. Egy auditórium, legyen az bármilyen nagy, nem helyettesítheti az iró számára az olvasótábort. A nyomdák és a nyomdafesték eme világmonopóliumát veszélyezteti, sőt dönti most meg korunk egyik legzseniálisabb írójának, Edgár Wallacenak egy zseniális ötlete, amelyért egy későbbi kor minden nagyobb városban szobrot fog neki állítani. Mint sokszor az emberiség fejlődésében, úgy ezúttal is a felfedezés egy véletlennek köszönheti megszületését: ezúttal annak a ténynek, hogy Wallace a világ legtöbbet dolgozó és iró írója. A nagy angol egy nap rájött arra, hogy a könyvek megírására, a kézirat elkészítésére nem marad ideje, azaz nincs elég ideje ahhoz, hogy egy-egy könyv kéziratát „elvégezze“. Az eddigi módszer idöpocsékolás volt az ő szemében. A toll túlságos lassan mozog, a nyomda egyenesen csoszog és a nap huszonnégy órája nem elegendő ahhoz, hogy minden ötletet, ami fejében egy napon belül felmerül, megvalósítsa. Sok regényt és drámát azért nem tud megírni, mert az irás mestersége és a nyomda lassúsága feltartja. Az, hogy szellemi termékeinek egy része örökre elvész és sohasem lesz valóság, megrendítette a hideg angolt, de egyben olyan ötletet termelt és érlelt meg benne, amit csak Amerika felfedezésével lehet összehasonlítani. Wallace nem ir több könyvet, hanem hanglemezre diktálja őket felvevő gép segítségével és ez a lemez van hivatva, a huszadik század őskori nyomtatványait végképpen feleslegessé tenni, a nyomtatott könyv helyébe az élő könyvet helyezni. Eddig csak néhány novellája jelent meg hanglemez formájában, de már regényeit is igy diktálja és kijelentette, hogy ez a felfedezés át fogja alakítani az összirodalmat. Könyveket, újságokat és folyóiratokat ezentúl csak a kimondottan primitív emberek számára fognak előállítani. Az irás és az olvasás mestersége felesleges játék lesz, mig az uj irodalmi hanglemez győzelmes előnyomulását misem akadályozhatja meg. Tessék e szenzációs felfedezés következményeit meggondolni! Ezer esztendő múlva is az iró hangját fogják hallani az emberek. Este, az ágyban, nem fog kelleni a kis fekete sorokkal bíbelődni: az ember gramofont állít az ágy mellé, eloltja a villanyt és úgy hallgatja Wallace hangját, ahogyan éppen valami uj betörés nyomában van. A technikai résztől eltekintve, elvitázhatatlan, hogy Wallace találmánya az írást sokkal közvetlenebb kontaktusba fogja hozni közönségével. Micsoda nagy hatás, ha az ember ma Tolstoit hallja beszélni! És vannak Tolstoi-lemezek! Az uj irodalmi hanglemez uj és érdekes színezetű lüktetést hoz a nyomdafestékes irodalomba: az irodalom hangját. Neubauer Pál. I R O D A L O 'I, MŰVÉSZET Két perc a sarokban Ezen az estélyen voltak vagy negyvenen, férfiak, nők vegyest, többnyire irók és festők, néhány muzsikus is. A két ur, aki alább ki fogja fejteni gondolataimat, éjfél után behúzódott az egyik elhagyott szoba sarkába s végignézve a vendégeken, igy beszélgetett: — Mennyi jeles név, magunkat is beleértve — szólt a festő — s nézd, micsoda unalom... Ha valaki közzétenné a jelenvoltak névsorát, a laikus azt képzelné, hogy itt istentudja milyen ünnepe lehetett a szellemi mélységnek és az espritnek. S nézd :egyik szobában a nők, másik szobában külön a férfiak, egyik asztal körül a römi-detachement, másik asztalnál a viccmondó-különitmény, — s ez a nagyobb társaság. H valaki tájékozatlan idegent behívnánk az uccáról s az végighallgatná a szellemi arisztokrácia beszélgetését, amely itt összegyűlt: mondd, rájöhetne az illető, milyen kitűnőségek közé került? — Ez a fáradtság, — felelt a költő. — Az iró a papiroson legyen iró s ha ott az, nem marad elég energiája hozzá, de szükségét sem érzi, hogy még egy másik területen is kiélje magát s megmutassa, mire képes. Az irók rendszerint unalmasak, ha beszélsz velők! Az élőszó, ami a civilnek egyetlen megmutatkozási alkalma, neki csak mellékes időtöltés, két munka között másodrangu hadszíntér, amitől sajnálja a puskaporát. — Jó, — felelt a festő, — de hát miért nem jobbkedvüek? Miért oly kevés a fantázia, miért oly kevés a tehetség a jókedvükben? — Drágám, most úgy beszéltél, mintha Intim Pista rendszeres olvasója lennél... Csak nem várod, édesem, hogy bohémek legyünk? Csak nem kell kifejtenem neked, hogy bohémek ma a bankhivatalnokok közt vannak csupán! Azok közt, akik a tollat forgatják, legföljebb még riporteri rangban találsz egy-egy megkésett példányt, — a tárca-, vagy szineshir-irók közt már semmiesetre sem, a vezércikk-írókról nem is szólva. — Úgy? — szólt a festő és barátjának szemébe nézett. A cigarettát, miután nagyot szitt belőle, letette a hamutálcára, azután két kezével az asztalra csapott: — Hát nem! Tudd meg, hogy nem igy van! Mind igaz, amit mondasz... s mégsem hiszem, hogy Goethe, vagy Petőfi unalmas társaság lett volna. — Goethe vagy Petőfi! — vonta fel az állát az iró, mintha azt mondaná, hogy igy érvelni, nem fair dolog. — Goethe vagy Petőfi helyett bármelyik jobb kortársunkat is mondhattam volna. Mert tudod, miről van szó? Talán arról is, amire te hivatkoztál. De elsősorban mégis arról, hogy régente az iró hitt a szellemi dolgok érdemességében és állandóan és szenvedélyesen foglalkozott velők. A mai iró „életes“ akar lenni, s fél, hogyha szellemi dolgokról beszél, irodalmárnak fogják tartani, ami pedig ma a legnagyobb szégyenszámba megy. Itt Pesten pláne... Párisban a művész nem érzi magát fölösleges embernek, de itt?... Mit tesz tehát a művész? — Mit tesz tehát? — Mit? Kedélyes lesz, szenti-sten, kedélyes és könnyed. Ma már ott tartunk, hogy csak elmaradt, mondhatnám, műveletlen társaságokban mernek müveit és komoly társalgást folytatni. Azt hiszed, a társalgásnak nincs meg éppúgy a története, különböző stilus-korszakokkal, mint a művészetnek? Ma, ha egy kis komoly, töprengő dumát akarsz, szemérmesen félre kell vonulnod, kettesbe ... Pár percig tartott ez az eretnek beszélgetés, rejtőzködve, egy elhagyott szoba sarkában, mint valami bűnös összeesküvés az estély szelleme ellen. Egy ismerős közeledett feléjük, jónevü zenekritikus. A festő mosolyra vonta arcát és hangos jókedvvel igy szólt: „Ismeri azt a viccet, hogy két zsidó találkozik az uccán? ...“ Komlós Aladár. Az alanyi költő Úgy ahogy a tapasztalatlan ember még ma is elképzeli: esetlen és groteszk figura, bársonyzakkót és fekete csokor nyakkendőt visel, nem szólván a szürke, félholdalaku, obiigát szürkeségről, mely váteszi ujjainak körmét disziti. Leányszobák érzelgős hangú tatainak hőse az alanyi költő, aki nektárt önt szomjas gégéjére, ambróziával csillapítja éhségét, ihletett perceiben múzsákkal csókolózik s ha kedve tartja, istenekkel társalkodók. Alig hihető, hogy e személyleirás alapján egyetlen Urai költőt is nyakon lehetne manapság csípni. Szalonképes és szobatiszta gentleman lett a poétából, aki adót fizet és tiszta inget visel, motocyklin jár ki weekendezni s kétszer hetenként massziroztatja magát a gőzfürdőben. Elmúlt századok likvidált romantikájához semmiféle kötelék nem fűzi többé a költőt. Egy huszadrendü igényét elégíti ki a társadalomnak, mint mondjuk a gondolatolvasó vagy a virágkereskedő. Nem Istennel, de a törzs- és veseasztal többi tagjával társalkodik, művészi intrikák középpontja, ha Vcdlier-nyakkendő sohasem volt még rajta. A polgárrá vedlett alanyi költő csak a gimnáziumból emlékszik
