Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Neubauer Pál: A nem nyomtatott, az élő könyv
Egv mulatt-házaspár ötödfokú leszármazója vizsgálhatja ilyen idegesen a körmei szintét, mielőtt a hajó kiköt Newyork előtt. Ezt az érzést ismerem. Hogy pontosabb legyek: Mondom, esztendeje, hogy eljöttem Párisból, nem olvastam francia regényt, más dolgom volt. Most elolvasom ezt a kedves, másodrangu könyvet, nem is könyv, csak lektűr, amilyet, ha gyomrom lenne hozzá, minden pillanatban kirázok az ujjamból, — s mikor erre gondolok, megdöbbent irigységgel szögezem le, hogy ily et igen, de i g y nem. Se Te, se én — senki más, mert ennek, s minden jó francia könyvnek, csak egyik oldalát irta az iró, minden második oldalát már az olvasó irta, — azt, ami itt félés negyedhang, észrevehetetlen utalás, és levegőnél könnyebb célzás, és nem veszik maguknak a fáradságot, hogy bővebben megmagyarázzák egymásnak, miért nincs itt point, nem fárasztják egymást, hiszen mindez köztudomású. Engem igazán csak a mese nem érdekel ebben a könyvben, de végtelenül felüdit és kibékít, ahogy előadja a mesét, — a francia olvasót valószínűleg már csak a mese érdekli ebben a könyvben, a szervirozást olyan természetesnek találja, mint azt, hogy a maitre d’hotel felszolgálás közben nem nyitja ki a száját. Különben is, igy egy évi pauza után, — milyen valószínűtlen ez a vacak, kedves regény! Egy regény, amelyben az emberek szeretik és kínozzák és nem értik meg egymást, mint minden regényben, — de ahogy szeretik és kínozzák és nem értik meg egymást! Egy regény, amelyben az emberek finomak és barátságosak és gyöngédek és tapintatosak egymáshoz, — s ha bántják egymást, ez csak azért van, mert emberek és nyomorultak, mint te meg én, — de ahogy bántják egymást, abban annyi bűntudat és öntudat, anynyi gyöngéd bocsánatkérés, — egy regény, amelyben csupa tapintatos és jóhiszemű ember járkál, tesz és vesz, -—- valóban regényes regény! A mi mértékünkkel és Ízlésünkkel és tapasztalatainkkal mérve szinte hülyék már ezek a regényhősök, — valóban van valami gyengeelméjű abban, hogy valaki ennyire önzetlen és jó és nemes legyen, — mi tudjuk, hogy ez nincs, csak a regényben. Nálunk csak a történelmi regényekben élnek ilyen figurák, — nemes fejedelmek és lovagias szabadság hősök, akik megvédik az özvegyeket és küzdenek a nemzet ideáljaiért. De hogy egy háború utáni papír gyáros legyen ilyen lovag, ezt mi jobban tudjuk, hogy ez nincs, — nekünk nem kell messzire menni, hogy tudjuk ezt, elég, ha egyedül maradunk a szobában és kulcsra csukjuk be az ajtót. Egy kis jelenetre emlékszem a regényből, mikor a férfi, aki nagyon szereti feleségét, a válópör első tárgyalása után sétálni indul az asszonynyal a Szajna-parton. Az asszony egy tengerészbe szeretett bele, — a férfi szenved, s most el fognak válni, s a férfi majd egyedül marad. Csendesen sétálnak és az asszony vigasztalja, — egy könyvkereskedő kirakatában egy tengerészeti térképre esik az asszony szeme, mert újabban nagyon érdekli minden, ami a tengerre vonatkozik. A férfi észreveszi a térképeket és azt mondja: „Megvegyem ezeket magának?“ — „Ha olyan kedves ...“ — feleli meghatva az asszony. Ez mindenütt, minden más nyelven és más regényben legfeljebb anekdota, — ugy-e, hogy hülye ez a papirgyáros? De ha az ember tudja, hogy ez igaz, s ez a papirgyáros él, millió és millió példányban, nem is különösen müveit s nem is különösen ápolt és nem is különösen rokonszenves kiadásban, társadalmi helyzetére nézve polgár, s alapjában semmi egyéb, — talán csak az éghajlat más, ahol él, s ebben a melegebb kiimában enyhébb a szavak intonációja, talán csak ennyi az egész! Mégiscsak valószinütlen, egy regénybe összehordva ennyi tapintatos • és egymást megérteni iparkodó, s ez iparkodás örök és nemzetközi tehetetlenségén tragikusan felhorzsolódó ember! Egy könyv, amit nem mernék fordításra ajánlani. Mert a mesét már hallottuk és banális. S ami a mese mögött van, az idegen és valószinütlen, s nem vagyunk olyan naivak, hogy valaha is elhigyjük és megértsük. Mit tudom én, mi érdekük van ezeknek abban, hogy gyöngédek és tapintatosak legyenek egymáshoz! Márai Sándor. Öngyilkosok Gyávák avagy vakmerőek? Ingadozók avagy szilárdak? Gyengék avagy erősek? Ha valami hóbortos spiritiszta beinvitálná őket a nemlét fekete ligeteiből az udvari lakás félhomályos alkóvjába s ők holmi fantasztikus kék lepelben jönnének el tanúságot tenni utolsó perceikről, azt hiszem, oly dolgokat hallanánk, melyek felette meglepnének bennünket. A legprimérebb, a legbonyolultabb érték, mely felett ember rendelkezhet, saját élete. Aki a kétségbeesés egy démonikus pillanatában, vagy az elmúlás gyönyörének és kényelmének hamis mámorában eldobja magától azt, amit számára legfőbb jóként nyújtott a természet, az nem a bőkezű gavallérral, de a kényszerűségből pazarló „palival“ rokon. Az élet balekje. Az öngyilkos, ha történetesen nem hal meg, kétszeres életet érdemel, egy normálisát s egyet, amit elhajított, elkergetett magától, de az visszafordult hozzá, akár egy lompos, megbüntetett kutya. Mik azok az okok, amik az embereket öngyilkosságba hajszolják? A statisztikák szerint az első helyen a szerelem, másodikon a pénz, harmadikon a betegség áll. A szerelem tehát a szó szoros értelmében öl. A sok egyszerű cseléd, aki bánatában egy félbehajtó őszi délutánon durva gyufát vagy lugkövet old fel egy csésze meleg vízben, hogy utolsó italként felhörpintse a gyilkos nedűt s a közkórház rideg falai közt sétáljon át ama titokzatos ködbirodalomba, melyről csak egy bizonyos, a bizonytalanság. Kár ezekért a galamblelkü szolgálókért, mert akiben annyi hit van még, hogy hütelen szerelemért halálba megy, annak nemes hivatása van ebben az életben, a nagy ködökön innen, hogy rádiumként sugározza ki hitét e szomorú és hitetlen atmoszférában. A pénz áldozataiért is kár. A bankárért, aki elmetszi nyakát, a sikkasztó tisztviselőért, aki vízbe ugrik, a bankrott nagykereskedőért, akit a padláson találnak meg fölakasztva. Kár értük, mert a pénz, amely halálba küldte őket, csengő röhejjel cirkulál tovább a kapzsi tenyerekben, egészséget, hírnevet, szerelmet fizet meg, megveszteget. Csak a halál megvesztegethetetlen közege a sorsnak, viszszafelé nem vezet ut. És a betegek. Akiket halálra mardosott az irgalmatlan kór, akik egy sajgó élettel és egy sikoltó idegrendszerrel menekülnek Nirvána fájdalommentes csöndjébe, talán ők is boldogok voltak valaha. Valaha régen. Messzi innen az élet-haláltól, messzi kínoktól és csillapíthatatlan fáradságtól. Ha ők egyszer mindannyian előbujnának a halál hűvös rejtekhelyéről, menynyi vád hangozhatnék el az élőkkel szemben, a ravaszkodók és ügyesek ellen mennyi kardsuhintást kellene lemérniük, hogy megbosszulják az ármányt, a cselvetést, amit rájukküldtünk. Vér szárad az ember kezein, ha nem is tud róla. Mert nagy gyilkos az élet, elvetéli a gyengét, ha útjába kerül. Annyi érdek, hiúság, igyekezet ütközik össze minden percben, hogy nem is csodálatos, ha hullák szegélyezik az ember útját. Azét, aki törtet az érvényesülés felé. Szegény öngyilkosok! Őket hamar elfelejtik. A halálnál csak egy erősebb: az élet. Hányán lettek tegnapelőtt, tegnap, ma öngyilkosok? Tizen, százan, ezren. Azért a mulatókban tovább folyik a pezsgő s a kivilágított parkett fényében izgató táncot lejt a sztepp-táncosnő. A pásztor tovább hajtja juhait az alkonyaiban és sípjában andalító dalt fütyörész életről és halálról. Vozári Dezső. R nem nyomtatott, az élő könyo Eddig könyv és nyomtatás szinonima volt. Minden emberi agyproduktum úgy követelte meg a nyomdafestéket, mint a gyerek az anyját: a nyomdafesték révén született meg tulajdonképpen, a fekete massza adott az élő emberi gondolatnak életet. A gondolat hatni akar, az emberiségre való hatása pedig csak nyomdafesték által volt elérhető. A nyomdáknak ezért világmonopóliumuk volt. Aki meg akart ismerkedni a másik ember gondolatával, megtanult olvasni — micsoda körülményes procedúra, apró feketemázolmányos lapot kézbe venni és a betűből, a szóból, a mondatból megérteni, mi volt a gondolat, amely ezt a kusza képet szülte. Olyan mesterség volt ez, mint a visszafelé forgatott film. A nyomdák tartották kezükben az irodalmat. Az ő megszűnésükkel a modern
