Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-26 / 21. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: Éghajlatok

Hölgyeim

megint van egy kis gyermekmesém, felnőtteknek.

Gida négyéves. Gida feketeszemü, élénk, de durcás, komisz kölyök, eleveneszü, felnőttekkel szemben gyanakvó. (Igaza van neki.)

Gida folyton kérdez, érdeklődik, de alaposan ellenőrzi keresztkérdésekkel a válaszokat, hogy be ne csapják — hamar rájött, hogy mi, felnőttek a gyerekek számára csináltunk itt valami szelídített, ifjúság számára átdolgozott miniatűr-világot, a valódi világ helyett, mikor pedig az eredeti sokkal érdekesebb és könnyebben felfogható, mint ezek a közvetítések.

Tehát.

Gida mostanában jött rá, hogy a világ folyása bizonyos visszatérő ütemek szerint szabályozódik, törvényszerű módon, aminek minden élő és élettelen alá van vetve. Hogy tavasz és nyár és ősz és tél következnek egymásra és az ilyesmi nem cserélődik fel, tetszés szerint, ahogy akarjuk.

— No

és — kérdi tőlem gondolkodva, ahogy ezt magyarázom neki, — ez mindig igy van?

— Ez

mindig igy van, Gida.

— És

akkor ... akkor ettől lesz az ember mindig idősebb aztán?

— Úgy van, Gida. Négy évszak az egy év és ha elmúlik egy év, jön a másik és a gyerek felnő.

és uraim,

— És meddig nő fel?

— Hát, amig nagy nem lesz.

— És aztán?

— Aztán már nem nő, csak él még egy ideig és végre meghal. Te például kis pólyás voltál, most kisfiú vagy, aztán nagy fiú leszel.

— Aztán?

— Aztán fiatalember leszel, aztán férfi leszel, aztán meglett férfi leszel, aztán idős ember, aztán öreg ember, aztán aggastyán.

— Aztán?

— Aztán meghalsz.

Gida gondolkodik, összehúzott szemmel. Egyszerre felordit, diadallal.

— Höhö! Egyet kihagytál!

— Mit, te?

— Villanyszerelő, barátom! — mondja Gida, mint aki megfogott.

— Villanyszerelő?! Hogy érted azt?!...

— Hát az embernek villanyszerelőnek is kell lenni, nem, mielőtt meghal?!

Alapjában véve, igaza van. Bár a villanyszerelés, mint életkor, nem szerepelt eddig az életkorok közt — talán nem is helyes, hogy annyian halnak meg közülünk, anélkül, hogy megtudnák, milyen érzés lehet kínai császárnak és milyen érzés lehet villanyszerelőnek lenni.

Karinthy Frigyes.

EGHAJLA TOK

Hosszú pauza után rászántam magam s elolvastam megint egy francia regényt, — egyikét azoknak a könyveknek, melyekhez nyomorában inkább hírük után jár az ember, mint az olcsó nőkhöz, — másodrangu irodalom, de annak aztán a legkülönb. Címe „Éghajlatok“, André Maurois irta, Grasset terjesztette, szóval 80.000 példány. Mondom, másodrangu irodalom, — regényes regény, dúsan feldíszítve cselédlépcső effektusokkal. A hősök a végén meghalnak. Ennek a könyvnek igen nagy nemzetközi sikere volt, úgynevezett polgári sikere, mert valóban kevés pénzért nyújtja a polgárnak mindazt, ami jó és drága.

A könyvet délután olvastam el, szép napsütésben kezdtem el olvasni, kora délután, s mire végeztem vele, besötétedett, — nem tagadom le, hogy olvasás közben jól éreztem magam, de aztán kellemes megvetéssel dobtam el a könyvet, felálltam és nyújtózkodtam., mint egy érzelmes kaland után, a szájam keserű volt a nikotintól, megittam egy pohár hideg vizet, az ablakhoz álltam.

Az a hirtelen májusi alkonyat volt ez, ami a napszálltát követő negyedórában egyszerre nyolc-tiz fokkal veri le a hőmérsékletet, — hideg volt és sötét, mint mikor valaki elalszik a vonatban, s a Riviéra helyett valahol egy befagyott osztrák faluban ébred. Dideregtem, rágyújtottam egy cigarettára, leültem a sötét szobában a nyitott ablak mellé.

Jó regény az, amit az ember közvetlenül elovasás után egy kis ideig tovább csinál még magában, — mielőtt lomtárba dobja, néhány percig még a regény hangnemében gondolkozik, s gyengén viszi magában egy kis ideig a regény szólamát tovább. Maurois kétségtelenül jó iró, ha nem is nagy jelentőségű s kissé rosszhiszemű, de nagyon szép franciasággal ír, — s minden uj könyvnél újra tapasztalom, hogy idegen nyelven csak azokat az Írókat értem meg teljesen, maradék nélkül, akik tökéletesen bánnak a nyelvvel, amelyen imák, — aki németül tanul, Goethét hamarább érti meg, mint egy berlini riportregény írót, s minden iró gyanús nekem, akinek könyvében utána kell néznem egy szónak a szótárban. Mondom, igy ültem és dideregtem s hallgattam még egy pillanatig a regény kellemes hangját. Akkor eszembe jutott, hogy én ezt a másodrangu regényt talán nem is értem teljesen, mert más éghajlat alatt élek.

&

Ez Párisban is gyakran kinzott, éveken át, ez az érzés, hogy egy szigeten élek a franciák között, — eredetem, nevelésem, Ízlésem külön és különös szigetén, ahonnan soha nem érem el teljesen az ő partjaikat.

Német, de különösen francia társaságban mindig elfogott ez a kínzó bizonytalanság, hogy talán rossz helyen nevetek, — ő, az előadó, talán nem is értette azt olyan viccesen. Vagy talán nem nevettem akkor, mikor ők mosolyogtak, — vagy mosolyogtam akkor, mikor ők érzelmesen és komolyan néztek maguk elé.

Asztalnál és ágyban velük, egészen nemzetközi pillanatokban, mikor az ember már nem beszél, legfeljebb tört szavakat, mindig felriadtam, hogy a partner valami egészen mást mondott, mint amit hiszek, — s amikor ő elhallgatott, nem tudtam követni a hallgatását, kínlódva és együgyüen hallgattam, holott ő talán éppen mondott ezzel valamit. Ebbe végül is belefárad az ember. Ez az, amibe minden rendesebb felelősségérzetü idegen elöbbutóbb belefárad Párisban. Akkor hazajön és egyideig megint úgy érzi, hogy teljesértékü ember, aki nyugodtan beszélhet, tehet és vehet, ha azt mondja, fehér, a többiek is úgy értik, hogy fehér. Később észreveszi, hogy nem is értik egészen úgy, de ez már megint egy másik probléma, amely néha olyan akuttá váilik, hogy sürgősen el kell előle utazni.

Az utas, ha rászán egy időt, lassan persze tisztába jön az uj éghajlat másnemüségével, természeti sajátságaival, megtanulja a nyelvet, amennyire ez egyáltalán lehetséges, alkalmazkodik egy másfajta civilizáció terrorjához s szobatiszta lesz abban az értelemben, ahogy egy régibb kultúra társaséleti ceremóniái megkívánják. Csak soha nem szabadul attól az érzéstől, hogyha egy, a bennszülöttekkel lefolytatott irodalmi vita, vaau szerelmi pásztorára után kimegy a házukból, kiszellőztetik utána a szobát.

Ölt erről nem tehetnek, a bennszülöttek, az idegen messziről jön, s hiába nyújtja egy testi és lelki hygiénia minden illúzióját, — lehet, hogy mégis himlőt hurcol magával, van^ valami kellemetlen szokást.

Ez az idegesség és bizonytalanság, ez a speciális „külföldön-élni“-idegbaj az, ami hosszabb sejourok végén öszszetörve és halálfáradtan hozza vissza az embert. Hazaérve első pillanatban fellélegzik, aztán egyidö múlva már nem kap levegőt, s néha utánanyomoz annak, hogy csakugyan másfajta-e, másodrangubb, vagy egyszerűen csak más, nem egészen és pontosan az az emberérték, mint például ők, a franciák?

K II OVIRA