Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Komlós Aladár: A vád
követte el? — Mit, hogy én? ... — Felugrik. Ordít: — Megörültek? Már mindkét férfi áll. — De kérem, — csillapítja a rendőr. — Csak nyugodtan. Hány órakor hagyta Ön el Barta Ilona lakását? — T íz ... nem, tizenegy óra tájban. — Ugy-e? És nem emlékszik véletlenül, milyen hangulatban váltak el? — De igen. Rossz hangulatban. összevesztünk. — Örülök, hogy művész ur vallomása megegyezik nyomozásunk adataival. A megboldogult nagynénje ugyanis, akinek hálószobája, mint ön bizonyára tudja, az elhunyté mellett volt, hallotta az Önök éjszakai veszekedésének zaját. — Igen ... de én ... ilyen őrültséget ... — Kérem, ma reggel nyolckor Barta Ilona urhölgyet holtan találták ágyában. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy ekkor már több órája halott volt és hogy a halált fojtogatás okozta. Ön is elismeri, hogy tizenegykor zajos jelenet után hagyta el az elhunytat. Semmi adatunk sincs rá, hogy Ön után még valaki járt volna a lakásban. Sajnálatunkra kénytelenek vagyunk tehát Önt vádolni a... Vagy önnek van gyanúja valakire? — Senkire. — A tettet azonban mégsem vállalja? — De, kérem! Most a rendőrtiszt hangja is bizonytalanná válik: — A megboldogult ékszereinek is... eltűnt egy része ... Ezekről nem tud felvilágosítást adni? — Mit? — ordít Barna. — Akkor lesz szives aláírni a jegyzőkönyvet. Barna belenéz a jegyzőkönyvbe és a toll után nyúl, amely úgy remeg a kezében, hogy alig képes aláírni a nevét. —Úgy, — mondja a rendőrtiszt. — És, ugy-e, nem fogja rossz néven venni, ha a mondott gyanuokok alapján kénytelen vagyok Önt előzetes letartóztatásba helyezni? De hiszen... — szeretne kiáltani Barna az első pillanatban. A szomorú Dolores Castello, a legszebb amerikai filmszinésznők egyike. III. A cellában az ágyra- ül. Öklével szorongatja a homlokát: fáj a feje. Nem jut eszébe semmi. De hát ilyen őrültség! I- szonyatos! —hajtogatja magában egyre ... Legutóbb egy hetilap rossz kritikát irt róla. Mintha mázsányi súllyal nehezednék rá a fájdalom, mikor felidézi a bántó szavakat: „Mondják, voltak, akiknek Barna is tetszett“ ... Pedig ő a legjobb magyar színészek egyike, az kétségtelen... egyszer Székesfehérvárott, évekkel ezelőtt oly bántót írtak róla... az élet oly igazságtalan ... Micsoda őrültség! Iszonyatos! Ni, a cella fala nem is fehér, hanem lila. Végigdől a priccsen. A takaró szőrei végigcsiklandozzák az arcát. Milyen hideg szaga van ennek a takarónak ... a harctéren egyszer ahogy végigfeküdt a mezőn, érezte a fü diszkrét szagát és akkor az ismerős jó szag elfeledtette vele a harcteret, az ellenséges kietlen tájat s azt hitte egy percre, hogy odahaza van a szülővárosa melletti réten... de hát meddig tart még ez az őrültség? Holnap próba, pénteken bemutató, iszonyú! Mit írhatnak most róla a lapok? Micsoda szenzáció lehet a dolog ... Voltakép nagyszerű reklám lesz ... Talán világraszóló ... Esetleg Hollywoodba is meghívják azután... Persze, csak ha kiszabadul ... De hiszen a magyar rendőrség világhírű az ügyességéről: biztos, hogy rövidesen elcsípik a bűnöst, — talán már kezük közt is van s ő még ma este szabad lesz.... de ki tudja? Hányszor előfordul, hogy a bűnös csak évtizedek múlva, a halálos ágyán vallja meg a tettét. A rendőrség nyomozása olykor csődöt mond... néha utólag derül csak ki, hogy ártatlant végeztek ki. Hátha... Hátha most is? ... Nem, nem lehet... A tárgyaláson kiderül majd az igazság ... ott be fogja bizonyítani, hogy ... s már látja magát a tárgyalóteremben, mintha egy hálás szerepet játszana: zsúfolt ház, elegáns nők, újságíró barátok odalenn, ő pedig sápadtan, de a méltatlanul üldözött ártatlanság nemes mozdulatával az emelvényen. „Tekintetes bíróság!“ — fogja mondani, ha majd rákerül a sor... s már szövögeti az emelkedett mondatokat, amelyek segítségével meggyőzi majd a hallgatókat ártatlanságáról... és maga
