Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Komlós Aladár: A vád
előtt látja a közönséget, amint előbb a nők, aztán a férfiak is sorra előveszik zsebkendőjüket, hogy kitörüljék a könynyet a szemükből... Mit mondott ez a rendőrtiszt? „Ma reggel nyolckor holtan találták ágyában“, — igen, valahogy igy. „Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a halált fojtogatás okozta.“ De hiszen ö nem... ö nem nyúlt hozzá... csak azt mondta Loncinak: „Vagy ö, vagy én: válassz“, mire Lonci azt felelte: „Nem tűröm, hogy ultimátumot intézzenek hozzám“. „Már pedig én ragaszkodom az ultimátumhoz“, mire Lonci megint: „Én pedig kikérem magamnak, hogy nekem bárki is elöirja, kivel érintkezzem“. „Szóval azt a csirkefogó bankigazgatót választja, azt a pocakos pénzeszsákot?“ „Ha igy értelmezi“, felelte a nő ... és a szinész emlékezett, hogy ebben a pillanatban szerette volna megfojtani Loncit, de ehelyett hirtelen hidegre fordított hangon csak annyit mondott: „Ajánlom magam“ és kiment a szobából, ki a hóhullásba, az éjbe ... Két dologra egészen tisztán emlékezett: a szörnyű dühre, amely azokban a percekben úgy forrt benne, hogy meg tudta volna ölni a nőt... de hiszen meg is érdemelte a bestia... igen, megérdemelte, hogy megfojtsák, hogy elszoritsák a lélekzetét a sima, gonosz torkán... ezt most is úgy érzi, igen.... ha még nem követték volna el, hogy most... És a kulcs.... emlékszik rá, hogy a kulcsot, az ö külön kulcsát, amelynek segítségével éjjel-nappal bármikor bemehetett honéihoz, magával vitte és Lonci is elfelejtette visszakérni... Ez tizenegy óra tájban volt... de azután! Mi volt azután? Ebben a pillanatban iszonyú dolog történt. Barna Elemér ijedten megfordult a priccsen é:s felült, úgy nézett bele tág szemmel a cella sötétedő levegőjébe. Egy gondolat csapott rá hirtelen, mint a villám. Esteledett. A folyosón lépések kopogtak. Most gyújtották meg a gázt odakint. Érezte, hogy a teste hideggé válik egy pillanatra. Hiszen valóban... valóban ő a gyilkos!... Megremegett a borzalomtól. Persze ... igen, fogalmazó ur, én ... Igen, akkor ö elment Loncitól és bizonyos, tizenegy óra tájban... de azután ... biztosan ... biztosan visszalopó zott a hálószobába és akkor ... Már emlékezni is kezd, szinte látja magát ott az éjféli csendben ... hogy is volt? Feláll, a priccs felé fordul, amelynek helyén most Lonci ágyát látja maga előtt — a takaróból kifehérlik az alvó nő feje ... ott áll fölötte sötétben egy percig, míg ujjait végre ráereszt' a nyakra... épugy, mint akkor, tegnap éjjel... Talán mást érdemelt ez a ringyó ... Haloványan, mintha felderengene agyában a kép: ia Rezeda-ucca éjszakai csendje a csillagokkal — ahogy visszafordul a hóban, zajtalanul kinyitja a kaput — ia mozgásba jött vasra dákról nyakába hull egy puha hódarab, át a kerten — kinyitja az előszobaajtót, aztán a szalonon keresztül lábujjhegyen a hálószobáig... Már nincs benne kétség, hogy ö ölte meg Barta Ilonát. A takaróra dől és zokog. A vacsorájához hozzá sem nyúl. 4. Éjjel léptek a cella előtt. Nyílik az ajtó. Két őr jön érte, akik az irodába kisérik. Itt-ott lámpák égnek a sötét folyosón, a hatalmas épület teljesen néma. Az irodában más rendőrtiszt van, mint délután. Fiatal ember, szájában cigaretta. Eléje siet, kezét nyújtva bemutatkozik: — Kedves művész ur, örömhírt kell közölnöm Önnel: Ön szabad. Sajnálatos tévedés volt az egész, bocsánatot kell kérnem Öntől a rendőrség nevében, de hát belátja, a látszat délután még Ön ellen szólt. Azért persze, hogy is gondolhattak Önre komolyan!... Most már megvan a gyilkos: egy rovottmultu betörő, akit úgy csíptek el, hogy az áldozat karperecét és aranyóráját akarta értékesíteni egy ékszerésznél. Miután a tettes már be is vallotta a bűnét, én egy percig sem akartam Önt tovább ebben a kínos szituációban tartani. Nem gyújt rá? Ismétlem: ha parancsolja, azonnal el is hagyhatja a rendőrség épületét. Hiszen a címe itt van, ugye? Hány óra, nézzük csak? Hajnali három. Fiatal az idő. A Newyorkban még ott találja a bohémkollégáit. Hát újból: bocsánatot kérek. A viszontlátásra. Jó reggelt. — Hiszen én ... jó reggelt... — motyogja válaszul. Az arca fakó. A szeme vörös és egészen piciny. Párc perc múlva kinn van a szűk uccán. A kapu becsukódik mögötte. 5. Csillagos, téli éjszaka. Az idő újból hidegre fordult. A szinész megindul a Vilmos-császár-körut felé. Itt egyszerre megérzi a vad szelet, amely nyakába fuj. Sálját keresi. Nincs meg. A színpadon hagyta, vagy azóta vesztette el? A körúton senki. Egy autó vágtat végig az ut közepén, a másik oldalon egy férfi siet tovább a Károlykörut felé, tehát ellenkező irányban. A Margithid, a Duna... A parti lámpák reflexei ia vízben ... Milyen ostobaságokat Baloldalt: Harding volt amerikai köztársasági elnök most elkészült síremléke Marionban. — Jobboldalt: Egy újabb bájos gyermekkép: Hollovic Emília, Nagyszombat.
