Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Komlós Aladár: A vád
volverrel ott állsz Varjú fölött... Hát lesztek szívesek ezt mégegyszer ... Csak az utolsó szavakat... úgy ... nagyon jó ... Barna fáradtan végigsimit a homlokán. Kettőt hátralép a rivalda felé: hát gyerünk, kezdjük újra. A detektívek felé néz, nem türelmetlenek-e? Csak valahogy senki meg ne sejtse, ki ez a két ur, akik oly nyugodtan várnak reá! ... II. Az autóban a detektivek közt ül. Az égen komor felhők. Megnézi az óráját: ej, jó hosszú próba volt, félhárom múlt öt perccel! És még nem is ebédelt. Mikor fog ebédelni? Elhatározza, hogy a detektivek előtt a fölényes, biztos és nyugodt ember szerepét fogja játszani. Előveszi cigarettatárcáját és kísérői elé nyújtja: — Nem parancsolnak az urak? — Oh, köszönöm szépen, — felelnek elháritóan. Pár szippantás, aztán: — Hát jól játsztam, urak? — így mondja: játsztam. — Oh, nagyszerű volt, különösen a művész ur, —- mondja a fiatalabbik. A másik, az a megtestesült szolgálati érdek. Most valami eszébe jut Barnának: — Nem tudják voltaképpen az urak, miért visznek be? — Nem, kérem, nem tudunk semmit, — felelnek most mind a kelten olyan betanultnak látszó, szinte ijedt egyidejűséggel hogy a színész most teljesen meg van győződve róla, ez a két gazember tud mindent. Ekkor elhallgat, rosszkedvűen. Mégis csak hallatlan dolog: ezek úgy visznek engem a rendőrségre, mint egy barmot a vágóhidra! Hirtelen eszébejut a délutáni lap vastagbetüs cime, amelyet az autóbaszálltakor pillantott meg: — „Gyilkosság egy rózsadombi villában. Szenzációs letartóztatás várható“. Isten tudja, miért, Lonci villáját látja maga előtt, a keritésrács hóval fedett vasrudjait és a hallgatag szobákat. Szorongás fogja el... Mély szomorúság terjed szét benne, amely érzi, lelke legrejtett odvaiból száll fel. Nem tudja, mit jelent Alice White, a First National stár ja, a „Broadway Babies“ film főszerepében. ez a szomorúság. Gyakran érzi mostanában. Talán Lonci.. Milyen kár, hogy tegnap összeveszett vele. Mégis csak ö az egyetlen... a drága... Most igazán egyedül csüng a világban ... Az autó megtorpan a főkapitányság előtt. Pár perc múlva egy irodában áll az ügyeletes rendőrtiszt előtt. A rendőrtiszt motoz az iratok közt, ide-oda mozog, az idő múlik és Barnának hirtelen a tagjaiba iszáll az ijedtség, mint az ólom: egyszerre világosan érzi, hogy az ügyeletes tiszt húzza az időt. Ez az ügyeletes tiszt maga is fél a kérdéstől, amelyet meg kell tennie! Jaj... a melle elszorul, szinte belesüpped a rázuhanó félelemtől és sötét bozótokból megint előtör a tárgytalan, homályos bűntudat... De mégis összeszedi magát: — Kérem, fogalmazó ur, talán lesz szives közölni velem végre, miért hoztak ide? — Kérem, kérem... mindjárt rátérünk. Előbb azonban lesz szives, művész ur bemondani a születési adatait. Név, születési hely, év, vallás és a többi: ez is kész. A rendőrtiszt ül a székén, szájában cigaretta, belefüstöl a levegőbe, utánanéz a füstnek, miközben megszólal: — Művész ur, ugy-e ismerte, — de ekkor már Barna arcába néz — ... Barta Ilona urhölgyet? — Igen, hogyne ... jól ismertem. Várja az újabb kérdést. Valami baja történt? — gondolja ... Úgy kell neki, szemtelen ringyó ... — Barta Ilona huszonhat éves elvált asszonyt, aki a Rózsadombon lakott rezedauccai villájában. — Igen, — feleli. Sápadt. „Lakott?“ S a hirtelen iszonyú bizonyosság dacára egy kis váratlan megkönnyebbülés. Vége a szörnyű rémes szorongásnak, amely mindennél roszszabb... De hát.... — Mikor látta utoljára? — Tegnap.... tegnap este. — Szóval bevallja? — Mit? — A gyilkosságot. — A gyilkosságot? Halálos fal-öszszeomlás ... Lehunyódik a szempillája, úgy ül a széken. Iszonyú! .... Lonci- vérben ... Az akaratos, dacos szép feje most kéken a párnán ... Kihűltén és elnémultam ... Iszonyú! A rendőrtiszt feláll: — Szóval bevallja, hogy ön
