Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Komlós Aladár: A vád
A VÁD Irta: KOMLÓS ALADÁR i. Barna Elemér nem is sejtette, hogy a detektívek már várnak rá. A színpadon ácsorgott és a jelenését várta, mikor az ügyelő intett neki. Legyintett, hogy hagyják békén — biztosan megint valami marha viccről van szó, — igazán nincs most olyan kedvében... Nekidőlt az egyik kulisszának és várta a végszót... mikor Varjú Ilona azt mondja: „Én nem bánom, ha belehalok is“. Még mindig a tegnap esti jelenet remegett benne. Éjjel nem aludt, most sápadt volt, szeme körül fekete gyűrűk. Elegáns sötétszürke zakó volt rajta, nyakán lila selyemsál, amelyet nem mert levetni, mert a színpadot nem fűtötték eléggé, már pedig egy meghűlés komolyan veszélyeztethetné a hangját... A barátnője járt az eszében, akivel az éjjel összeveszett: „Vagy én, vagy ö, válassz“, mondta magában, mintha most is szemben állna "vele ... és újból végigömlött rajta forró hullámokban a düh, mint tegnap éjjel, mikor a helyiké válaszra becsapta maga mögött az ajtót és rohant ki az éjszakába. Hát ezért szerette úgy ezt a nőt? ... Újból az előadás felé fordult. Sápadt és vékony arca remegett. „Milyen rossz ez a kölyök!“ — tombolt magában. — „Minek megy színésznek az ilyen favágó!“ Egy fiatal kollégájának volt éppen jelenése. Barna lenézte ezt a tacskót, de kis öntudatlan irigységet érzett iránta: érezte, hogy ez az ember csak a tüdejével és a hangs z a lag jai v al vesz részt a játékban ... mig őt szinte testileg is kicserélik a szavak, melyeket kiejt, vagy belsőleg utánamond valakinek ... — Elemér, ne viccelj, gyere már — szólt újból az ügyelő a bejárat felöl. — Az urak keresnek, — mutatott két férfira. Kik ezek? Soha életében nem látta őket. Két fekete bajuszu, középkorú ur, egyforma rideg arccal, szertartásos, merev modorral. Mit akarnak ezek? Elmorogták a nevüket; államrendőrA modern építkezés mesterművei. A német birodalmi vasutak uj szállodája Stuttgartban, ségi detektívek, mondták; az a parancsuk, hogy a művész urat elkísérjék a főkapitányságra. — Mi? Barna szigorúan és hosszasan nézett végig a detektiveken, — csak egy pillanatig rebbent meg engedetlenül a szempillája, mikor néhány homályos, büntudatos képzet kezdett felvetődni tudata felszínére: a viznm, a műtét, az adósság, Lonci... — Hallatlan! — fakadt ki. — Folyton zaklatják az embert... Hiszen mindjárt jön a jelenésem! Megállapodtak, hogy a detektívek megvárják a próba végét, aztán Barna a rendelkezésükre áll. — Elemér, vigyázz, — szólt feléje az ügyelő, —mindjárt te jössz. A művész levetette sálját és magában elmondta a végszót: „és ha mindjárt belehalok is“ és a saját első szavait, amelyekkel belép: „á, jó estét, Ön itt, kedves doktor ur?“ Alighanem a műtét miatt lesz, gondolta magában rögtön azután. Vájjon ki jelenthetett fel? Érezte, hogy kipirul az izgalomtól. Az is lehet ugyan, hogy nincs semmi komoly, sőt ez a legvalószínűbb ... Hiszen nem követtem el semmit... miért hát ez az oktalan, homályos bűntudat, ez a tárgytalan, furcsa szorongás? Jobbra les a detektivek felé: Ni, a két szigorú és komoly férfi milyen mohón bámészkodik körül s boldogan, hogy megleshetik egyszer a színházi üzemet belülről .. Csak már mennénk ... Á, végre a végszó! Barna belép: „Á, jó estét, Ön is itt, kedves doktor ur?“ — aztán lázas és szinte kifulladó rohanással az egész jelenet, valami vad remegéssel, amely ellenállhatatlanul végiglüktet a figyelő színpadon... — Nagyon jó, Barna, — kiált a rendező a gyilkosság után. — Csak kérlek, a szerkesztő ur ezt a pillanatot szeretné lefényképeztetni... Igazán, maguk is folyton zaklatják az embert... tudod, mikor a re-