Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Angol iskolásfiuk kitörő örömmel kezdik meg nyári utazásukat. be hozzá? Nagynehezein mégis leküzdöttem gyávaságomat, bementem a házmesterhez. Uj ember volt az is. Amikor megkérdeztem tőle, ki lakik az erkélyes lakásban, furcsán nézett rám. — Ott a lakók névsora a kapu alatt — mondta. És bizalmatlanul kérdezte: — Detektív az ur? Megnyugtattam, hogy nem vagyok az. Pénzt adtam neki, mire nagyon megenyhült. — Zsandár Mária néven van a lakás. Tessék csak nyugodtan fölmenni... Fehérfökötős szobalány nyitotta ki a jólismert ajtót, Nem kérdezte kit keresek, lesegitette rólam a kabátot és fölakasztotta az előszoba fogasára, amelyen egy sereg kabát lógott már, férfi- és női köpönyegek és kalapok vegyesen. Belülről hangos zsivajgás hallatszott ki. A szobalány valami cédulát nyomott kezembe és várakozón nézett rám. Amikor észrevette, hogy nem tudom miről van szó, megszólalt: — Húsz korona, nagyságos ur! És amikor látta, hogy még most sem értem a dolgot, összehúzta egy kicsit a szemét. — Kártyapénz! Odabent játszottak. Nagy rulettasztal állt a szoba közepén, zsíros arcú fekete ember pörgette a golyót, mellette szeplős, nyurga, vörös fiatalember állt, úgy szorítva vállához a falapátot, mintha hóhérpallost szorongatna. Kidülledt szemű férfiak, fölhevült kócos nők tolongtak az asztal körül. Amikor beléptem, halotti csönd volt, a golyó pörgését figyelte mindenki, velem senkisem törődött. — Harminchat! — mondta a krupié elképzelhetetlenül rekedt hangon. Harminchat! Harminchatéves vagyok. A játékosok fölszabadultak az izgalom nyomása alól, nevettek, káromkodtak, nyögtek, villámgyorsan és irgalmatlanul dolgozott a falapát, a szeplős vörös fiatal ember szemfényvesztő mozdulatokkal röpítette ide-oda a kék, fehér és rózsaszínű zsetonokat, miközben valahonnan a mélységek legmélyéről ismét felhördült a rekedt hang: — Tessék tenni, hölgyeim és uraim! Mindenki tett? Zsebembe nyúltam és egy pár bankót dobtam a bárra in chatosra. — Tessék zsetont venni — röffent rám a nyurga fiatalember majdnem olyan rekedten, mint társa. — Kivételesen áll — mondta a másik és egy alig hallható „nincs tovább!“ után megint megpörgette a golyót. A játékosok összedugták fejüket a zöld posztó fölött, mindenki elnémult. Körülnéztem az izgatott csöndben. A régi bútorokat kerestem... magam sem tudom már, Nusi butorait-e vagy Iczky grófnőét? Ez volt az ebédlő. Ahol most a rulettasztal áll, ott állt Nusi asztala, a fal mellett egy kis tálaló... ott most valami kassza-féle intézmény van, márványlapon hatalmas kék-, fehér- és rózsaszínű oszlopok sorakoznak egymás mellé, mögöttük pedig egy festetthaju, kövér öregasszony ül... Iczky grófnő! — Uraságod nyert — szólt hozzám a szeplős hóhér és óriási csomó zsetont tolt elém. A játékosok figyelme ebben a pillanatban felém fordult, a férfiak összesúgtak, a nők érdeklődve és jóindulattal néztek rám, mosolyogtak. Az egyik csinos elnevette magát: — Talán nincs szerencséje a szerelemben. — Próbálja ki! — mondtam neki. — Játsszon helyettem! A kis nő könnyedén elpirult, de a krupié kapvakapott ezen a megoldáson és áttolta hozzá a zsetónoszlopot. Én fölültem egy magas székre és onnan néztem Iczky grófnőt. ( Folyt, köv.)
