Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám - P. Ábrahám Ernő: SIPOS
térre menni egyik se. Nem a tüztől féltek. Családos emberek voltaik... Már a hetedik embernél tartottam s még egyiket se volt szivem beosztani a menetbe. Síposra került a sor. — Maga- kimegy, mi? — kérdeztem s igyekeztem keményen nézni a szemébe. — Hadnagy úrnak alássan jelentem, két esztendeig voltam kinn s miég csak most tíz napja vonultam be a szabadságról ... Könyörgött, esedezett a szeme, a hangja ... — Mind most vonult be, mind járt kinn s mindnek családja van, — türelmetlenkedtem. — Hát akkor hogy állítom össze az üteget? Kikből? — Három gyermekem van... — rimánkodott Sípos. Nem feleltem, gondolkoztam, Valamennyi hajtó volt már harctéren. Hogy tegyek igazságot? — Tűzmester! — kiáltottam. Kadarcs tűzmester már ugrott is elém: — Parancs, hadnagy ur! — Valamennyi hajtó nevét felírja, kalapba teszi, s akinek a nevét kihúzzák, be van osztva. Parancs, parancs! Ha menni kell, hát muszáj! Egy fél óra múlva a beosztott hajtok sorakoznak. Megértette? *— Hadnagy urnák alássan jelentem, megértettem. Egy félóra múlva mentem vissza megnézni, kikre esett a sors? Csüggedten, elkeseredetten állottak arconalba. Sípost kereste a tekintetem. Köztük volt. Talán azért érdekelt jobban a többinél, mert láttam a bevonulását. — Magukat jelölte ki a sors, hogy védjék a hazát, — mondtam, — elvárom, hogy úgy teszik meg a kötelességüket, hogy büszke lesz rájuk az ezredünk. Ma hétfő. Szerda estig szabadságot adok mindenkinek. Szerdán este mindenki bevonul s csütörtökön vagonirozunk. Tisztelegtem s a pillantásom Síposra esett. Komoran, sötéten nézett maga elé. Nyolc nap múlva Luckban kivagoniroztunk. Az ezredünk a Stryn túl állott, mocsaras erdők közt. Ahogy átvonultunk Luckon, egy kis kölyök komondor hozzánk csatlakozott s kisért bennünket. Ott kutyagolt Sípos mellett. Sípos cisienttintett neki az ujjával s a kutya felugrált hozzá a térdéig. Egyszer aztán Sípos elkapta a nyakabőrét felülről s maga elé emelte a nyeregbe. Odalovagoltam. — Olyan, mint az én Fütyim, — mondta Sípos s leste a tekintetemet, vihetne magával? — Csak aztán gondját viselje! — mondtam. Síposnak felderült a tekintete s barátságosan megrázta a kutyát. — Na büdös, te is tüzér leszel? — kérdezte tőle. Én pedig visiszalovagoltam az üteg élére ... * Délután jelentettem az ezredesnek a nyolc ágyú megérkezését. Mindegyik üteghez beosztottak egy-egy szakaszt, vagyis két-két ágyút. Magara mint szakaszparancsnok, a második üteghez kerültem. A hajtóim közt volt Sípos is. Ez két héttel a Bruszilov-íéie „Lucki epizód“ előtt történt. Valahogy előre éreztük a katasztrófát. Az orosz ütegek naphosszat folytatják a belövési s dolgoztak a mi ágyúink is. Az én ütegem egy dombhajlás mögött állott. Legnagyobb napi esemény a train érkezése volt. Hozta az élelmet, a dohányt, az újságokat és a leveleket. Egy délután, kevéssel a train érkezése után gyón Sípos. A kutya mellette. Elválaszthatatlanok lettek. — Na, Sípos, mi az? ■— Hadnagy ur, alássan egy kis szabadságot kérnék. — Szabadságot? Hisz csak most jöttünk ki. Megtörölte a szemét az egyik ujjával szégyenlősen. A Magyar zsánerképeink. Hortobágyi juhász.
