Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-12 / 19. szám - Győry Dezső: Római notesz - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Vigyázat: könyvkritika
A sok festő és szobrász között, akikkel gyakran összekerülök, egész különös emberekre akadtam. Sose hittem, hogy művész és művész között akkora különbségek legyenek, mint az irók és a festők-szobrászok között. Az anyag teszi, amivel dolgoznak? Vagy épp, mert ilyenek, választották ezt az anyagot? Michelangelót, akinek az életét különben kész borzadály végigolvasni, helyesebben végigkinlódni, ezóta az észrevételem óta egész különösen értékelem: faragott, festett és — szinte hihetetlen — irt is. Egész nagy ember volt. & A fiatal külföldi festők megállnak a képtárakban és ha magukban vannak, a kalauzokban csillaggal megjelölt híres képeket nézik. Ha többen vannak egyszerre, majdnem egyik sem nézi ezeket. A híres képre tesznek egy pár előttem rejtélyes megjegyzést, aztán egyik is, másik is kikeres egy szürke, semmitmondó képet — mind ilyen semmitmondó képet keres ki — és aztán elkezdenek áradozni. Itt egy ujj, itt egy hajtincs, amott egy fatörzs, hogy micsoda finomság, hogy milyen különös és hogy milyen furcsa, hogy ezt csak ő látta még meg, ő, bizisten, inkább ezt venné meg, ha tehetné, mint azt a Rafaelt, vagy azt a Leonardot. Mikor aztán egy modern teremben vagyunk, akkor mind összebújik és fülsiketítő lármával szidják a képeket, minden képet, ami nem legalább pár száz esztendős. A fuj, a rettenetes, a borzasztó úgy röpköd, mint cukron a légy. Egy kicsit, hogy úgy mondjam, nem hiszek az őszinteségükben ezeknek a fiatal festőknek. Otthon a műtermeikben, nyakig festékesen, modellel bajlódva, tükröt segítségül hiva, méricskélve, nézegetve és kínlódva, olyan képeket ütnek össze, amiknél — Isten bocsássa meg nekem, — sokkal jobban tetszett akárhány azok közül, amiket lepocskondiáztak. De a műteremben összedugják a fejüket, nüanszokról, arányokról, kiesésről és miegyébről beszélnek, fontoskodnak és kicserélik a véleményeiket, — az jut eszembe, mit szólnának a képeikhez, ha modern képtárban volnának kiakasztva és nem tudnák, hogy a barátjuk csinálta, vagy ők maguk. & Vagy az ilyen lehetetlenségek hozzátartoznak az élet lényegéhez? Ebből a kis önámitásból táplálkozik minden művész, politikus és hadvezér tényleges teremtő akarata, amit szintén etetni kell, mint a testet, az igavonó állatot vagy a motort? & Komor napokban sokszor kisért a fülemben az a megrázó legenda Michelangeloról, mintegy magyarázatul arra, hogy ennek a roppant zseninek majdnem minden nagy müve csak félig kész és félig befejezetlen. Michelangelo, akinek tragikumához hozzátartozik, hogy kihasználóitól legtöbbször olyan munkákat vagy annyi munkát volt kénytelen elvállalni, amenynyit képtelen volt elvégezni, még ha éjtnapot dolgozott is, — egy téli estén Pietro Medici társaságában üldögélt. Kin egész nap hullott a hó s a Palazzo Pitti udvarát magasan borította a sürü fehérség. Pietro Medici parancsára Michelangelónak hóból egy szobrot kellett formálnia az udvaron. A művész már majdnem kész volt a megalázó munkával, mikor a hó olvadni kezdett s a hószobor befejezetlen maradt. Azért van, mondják, hogy bosszúból befejezetlenül hagyta azokat a müveit is, amelyeket nem az illanó hóba, de a kemény márványba örökített meg. A művészet nagy láz, ami megeszi az embert? Aki nem kínlódik, csak dilettáns? A teremtő lélek magáénak követeli a testet, mely hordozza és nem engedi ki karmai közül? Michelangelo igy jajgatja el ezt: „ó jaj nekem, mindegyre végigmérem múlt napjaim sorát és nem lelek csak egyet is, mely lett volna enyém.“ Hatvan éves volt, mikor ezt leírta. Győry Dezső. I II O l> \ LOM. M IV LVZ II Vigyázat: könyvkritika Rájöttem, hogy minden más irodalmi információnál sürgősebb és fontosabb egy gyakorlati tanácsot adni azoknak, akik a magyar művészi élet iránt érdeklődnek: azt a tanácsot, hogy egy betűt se higyjenek el a pesti napilapok könyvkritikáiból. A nyomtatott betűnek valami különös titka lehet, az intelligens olvasó is mindent elhisz neki, csak épp azt az egyet nem, hogy óvatosnak kell lennie vele szemben. Épp ezért valószínűleg ezt a cikket is hiába irom, mégis megpróbálom tudtára adni a szlovenszkói olvasóknak, hogy annak a kilenctizedrésze, amit a pesti lapok könyvkritika címén csempésznek elébe, nem egyéb, mint kommüniké, ugyanolyan fizetett hirdetés, mint a különböző tisztítószerek nagyszerűségét propagáló reklámhirdetések, vagy jobb esetben: pajtások felelőtlen egymásdicsérései. Ezt ne tessék aféle túlzó általánosításnak venni, aminőkkel a korunk erkölcstelenségén siránkozó prédikációkban találkozunk. Ha egyésmás nem tartana vissza, pontosan meg tudnám jelölni a különböző napilapok „irodalmi rovatnának sordijait, mint ahogy a kuliszszák mögött élő ember minden esetben meg tudja mondani azt is, milyen összeköttetések segítségével tudott egy iró valamelyik lapban ingyen kritikát íratni a könyvéről, miért jelent meg a kritika oly hamar vagy későn, miért volt ilyen vagy olyan hosszúságú és kalória-tartalmú. Az olvasónak meg kell tanulnia, hogy az a kritika, melyet nem szignál senkinek a neve, nem vehető komolyan (sajnos, igen gyakran még az sem, amely alatt többé-kevésbé ismert nevet találunk). A pesti újságok arra rendezkedtek be az utóbbi években, hogy „irodalmi rovat“-ukból éppúgy hasznot húznak, mint a hirdetési oldalakból. A könyvkiadók pedig nem is igen bánják a dolgot. így legalább biztosak benne, hogy kiadványaikból annyi és olyan ismertetés jelenik meg a lapokban, amennyit és amilyet ők akarnak. A közönség pedig? Ez, ugylátszik, valami elképesztő hiszékenységgel lenyeli a legorditóbb reklámcikkeket is, nem, a közönség felől nem kell semmitől tartani. Mielőtt egy uj könyv napvilágra jön, a kiadó propaganda-osztályán már nagyban sokszorosítják a kommünikéket, amelyeket rendszerint teljesen változatlan szöveggel küldenek szét az összes lapoknak, igen, olykor az utódáliaihbelieknek is ... Hogy lehet már most az olvasónak a bedülés ellen védekeznie? Először is úgy, hogy, mint említettem, csak szignált kritikákat olvas el, a többinek csupán a címét nézi meg, ezt is csak azért, hogy a könyv megjelenéséről mégis tudomást szerezzen. Persze az aláirt kritikák közt is ritka a megbízható, erre meg nehéz ráismerni, mert külsőleg alig különbözik a hamis kritikáktól. Ez sajátos tulajdonsága a kritikai ítéletnek. A jó vers épp a nyelvében, a formájában tér el a rossz verstől, s ezért nem szükséges semmi rajta kívül fekvő dologgal összevetnünk hogy értékét megállapíthassuk. Az ítélkezésnél másképp áll a dolog. Egy téves bírói ítélet stílusa ugyanolyan, mint egy helyes ítéleté, s a rosszhiszemű vagy téves mübirálatok ugyanazon a nyüvelt esztétikai halandzsa-nyelven hangzanak el, mint a becsületes és találó ítéletek. A kritikus: bizalmi ember, s nem az a legjobb kritikus, aki a „legérdekes“-ebb, legszellemesebb dolgokat mondja, hanem az, akiben legerősebben él az igazságosság és méltányosság szelleme. Ez a szellem egyebek közt azt követeli, hogy ne dobjunk el valamit egészen pusztán azért, mert valamely része visszatetsző nekünk s lelkesedjünk valaminek az egészéért pusztán, mert valamely részét vagy a tendenciáját szimpatikusnak találjuk. Azt gondolom, a kritikusi természetnek egyik legjellemzőbb vonása ez a dolgok minden oldalát szemügyre vevő folytonos lelkiismeretes latolgatás, amely általában le-Római notesz
