Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-12 / 19. szám - Vozári Dezső: A rendező alkonya - Ki mikor kezdette? - Pirandello és film

hetetienné teszi számára a heves ítélet elragadó gesztusát, de amely a helyes ítélet létrejöttének nélkülözhetetlen fel­tétele. Ma, a diktatúrák, az erőszak és az önkény korában alighanem még ritkább és kisebb varázserejü ez az érzékeny és az óvatos latolgató méltányosság, mint valaha. A biblia is azt tanácsolja: „Le­gyen a te beszéded: ügy, úgy, nem, nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a go­nosztól vagyon.“ Azt hiszem mégis, a kri­tikusnak épp az ellenkezőjét kell taná­csolnunk. Komlós Aladár. A rendező alkonya Reinhardt, aki maga alá gyűrte a drámát, talajt alánul. futkos az európai színpadokon s Hollywoodból is vissza­küldték, ahová filmet ment rendezni. Visszaküldték, udvarias kifogással ta­lán, de a konvencionális mondatok mélyéről, bizonyára kiérezte a geniális Reinhardt saját elmúlásának gyászos akkordjait. Reinhardt csillaga tiz év alatt futott fel a pálya zenitjéig, hogy a követke­ző tiz esztendő végén ismét lezuhanjon a nadirig, a kezdet magasságáig, ahon­nan azonban már nincs tovább, se le, se fel. Mit hagy vissza ez a tarka színek­ben pompázó művészi karriér a szín­játék számára? Negatívumokat. Rein ­hardt kísérletei megmutatták azt, hogy — kissé olcsó iróniával szólva. — ho­gyan nem szabad drámát rendezni. A rendezőnek, aki saját képére formálta minden esetben az író ezerféle mon­danivalóját, el kellett pusztulnia. Max Reinhardt túlságosan nagy és túlságosan éles körvonalakkal rendel­kező egyéniség volt ahhoz, hogy a drá­mát obligáttá vált kellékekkel kiszol­gálja és fantáziája kisebb terjedelmű volt annál, semhogy lelki kontaktust tudott volna teremteni az irodalom és a színpad között. Reinhardt fikciókból indult ki és e fikcióktól nemcsak, hogy nem tudott, de nem is akart, megszabadulni. A „Mirakel“, melyben kvintesszenciáját adta rendezői tudásának, egész miszti­kus pompájában mutatta meg ennek a stílusnak csődjét. A stílusnak 'vesznie kellett, mert túlnőtt a dráma határain s mint önálló artisztikus organizmus megfulladt a légüres térben, ahová Reinhardt transzponálta. Nem lehet véletlen, hogy a reinhardti rendezés sikerének időpontja pontosan egybeesik azokkal az évekkel, melyben a világ drámairodalma talán, egyetlen jelentős alkotást sem produkált. We ­dekind unabnas volt már akkor s tul­­morális a színpad számára és az uj dráma még messzi ködökben szuny­­nyadt. Reinhardt azért érvényesült, mert a nagyon is vitális színpadon va­laminek mindig történnie kellett s ab­ban az időben véletlenül nem történt egyéb rajta kívül. Ahhoz jó lehetett a Rendező, hogy a „hanyatlás korának“ intervallumát csodálatos handabandázásávgl kitölt­se a világot jelentő deszkákon, de nem lehet jó akkor, mikor a drámai terme­lés ujult lendülettel indult meg s uj mondanivalók kopogtatnak kemény ököllel a színigazgatók és dramatur­gok párnázott ajtóin. Az a csömörletes szürkeség, amely csak most kezd eltűnni a színházak re­pertoárjából, utolsó lélegzetvételeit prezentálja egy passzív művészi kor­szak életének. Reinhardt elefántcsonttoronyban élt s nem törődött a világ sorával. A vi­lág pedig véren, gennyen és szennyen át egy u.j epochához érkezett el. Az uj dráma adekvát korával. Ki merné még hamisítani az életet a hazugság és bor­zalom bachanáliai után? A rendező elpusztult, éljen a drá­ma! De éljen az uj rendező is, aki nem fogja többé kétes értékű surrogátum­­mal pótolni azt, amit az írónak kell a színpadon elmondania. Reinhardt emberileg szomorú pél­dája mementó kell, hogy legyen min­den idők rendezői számára. El a kezekkel a drámáról! Vozári Dezső. Ki mikor kezdette? El lehet mondani, hogy a nagy zenei tehetségek majdnem mind csodagyermek­ként indultak el pályájukon. Mozartot már hároméves korában nagyon érde­kelték azok a zenei leckék, melyeket jó muzsikus atyja adott hétéves nénjének, Nannerlnek. Egy nappal ötödik születés­napja előtt jegyezte fel róla atyja, hogy fél óra alatt tanult be egy triót meg egy menüettet. Nemsokára azután már rövid dalokat szerzett, hétéves korában két szonátát ajánlott Viktoire hercegnő­nek, nyolcéves korában megirta első zongora-szimfóniáját. Kevésbé ismere­tes, hogy csodagyermek volt Beethoven is. Tízéves korában hangverseny-körutat tett anyjával Hollandiában s méltó elis­merést aratott zongorajátékával. Ugyan­abban az időben szerezte első zenemü­vét, nemsokára pedig három szonátáját. Haydn tintától maszatos ujjaival akkor irta már nem egy örökszép dallamát, mi­kor a vele, egykoruak még az ábécé ne­hézségeivel küzdöttek. Mendelssohn öt­éves korában hangversenyeket adott, ti­­zenkétéves korában pedig már három operát és sok kisebb zenemüvet irt. Bach kilencéves korában átdolgozta a legne­hezebb orgonaszerzeményeket, hogy a saját kis kezével játszhassa el a hang­szeren. Händel nyolcéves korában nagy készséget ért el a zongorajátékban s meghódította általa atyját is, ki zenét nem értett, nem is akart érteni. Weber­­ben is korán ébredt a zenei értelmiség, melyet atyja majd hogy el nem ölt ben­ne. Rossini tizenkétéves korában operát irt. Cherubini tizenhároméves volt, mi­kor megirta első miséjét, melyet utóbb, mint a párisi zeneakadémia igazgatója, felvett müveinek jegyzékébe. De ugyan­csak ő volt az, ki rövid idővel azelőtt nem vette fel intézetébe a tizenkétéves Liszt Ferencet, mert nem szerette a cso­dagyerekeket. Liszt már ötéves korában zongorázott, nyolcéves korában pedig már nyilvános hangversenyeken lépett fel. Sarasaié Pablo már tízéves korában elragadta a világot hegedűjének hang­jával. Schumann Klára kilencéves volt, mikor első sikereit aratta. Vecsey Ferenc tízéves korában aratott tetszést a hang­versenytermek legnagyobb igényű kö­zönsége előtt. Joachim, a nagy hegedűs, hétéves korában adta első hangverse­nyét, tizenkétéves korában pedig már a leipzigi Gewandhausban játszott. Ugyan­oly korú volt Rubinstein, mikor példát­lan diadalt aratva tette meg első hang­­versenykörutját egész Nyugat-Európá­­ban. Hubermann Broniszláv nyolcéves korában szólaltatta meg először nyilvá­nosan a hegedűjét s tizennégyéves ko­rában ünnepelt csodagyermekként lépett fel Amerikában. Geyer Stefi, a magyar hegedümüvésznő, hétéves korában lépett fel Budapesten mint zenei növendék s első nagy sikerét tizenkétéves korában Bécsben aratta. Hubay Jenő tizennyolc­éves volt, mikor először lépett hangver­senyen a közönség elé. Pirandello és’film Egy római újságíró kérdésére Luigi Pirandello kijelentette, hogy egyelőre nem engedi drámáit filmre átdolgozni, mivel nem bízik a mai kinematografia művészi erejében. „El kell jönnie vég­re — úgymond Pirandello, — a film racionalizálása idejének. Ma a mozi, a közönség gyatra Ízlése és a filmipar so­rozatos baklövései következtében nem áll azon a művészi fokon, melyre tág •lehetőségei révén, predesztinálva van. Á film mindmáig fotografált színházat vagy epikus irodalmat nyújtott, holott szoros értelemben vett mozit, mozgást keleti volna adnia. A mai utján halad­va a film csak saját sírjához juthat el. Nézeteim a film terén éppoly forradal­miak, mint a modern színjátszás kérdé­sében. A filmet meg kell fosztanunk a szótól, hogy igazi filmmé lehessen. Nemcsak a képek közötti feliratok le­építésére gondolok, (ami különben már általános törekvés szakkörökben), ha­nem ki akarom emelni a mozit mai. il­logikus eszmevilágából. A filmnek a tudat­talant, jobban mondva a tudatalattit kell kifejeznie, az uj mozi számára mind­az, ami beszéd, vagy annak függvénye, nem létezhet. Vetítsen elénk az eljö­vendő filmművészet álmokat és látomá­sokat, melyek éppen szavakkal fej ezhe­tők ki a legkevésbé. Csak úgy jutha­tunk el a művészet uj műfajához, a művész uj formanyelvéhez, melynek el­jöttét a kritikus óráit élő művészet oly nagyon áhitja. Se színházat, se elbeszélő irodalmat, mozit adjon a mozi.“ Pirandello különben sokat foglalko­zik filmművészeti kérdésekkel s a kö­zeljövőben Németországba megy, hogy ideáljait ott megvalósíthassa. Ha drá­maírói leleménye itt sem hagyja el, akkor jelentősét kell alkotnia a film­kamarán keresztül is. Úgy legyen!

Next

/
Thumbnails
Contents