Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-12 / 19. szám - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Vozári Dezső: Jolly Jocker, vagy a hülyék játéka - A bölcselő humorista

k RO VIk V Hölgyeim és uraim, hát igen, ez is valami, hetvenhét órán keresztül zongorázni, mint az a bécsi bácsi, aki még hozzá frissen és vidáman fejezte be a rikordprodukciót, nyoma se látszott rajta a fáradtságnak, miközben a látványosság rendezőjét úgy kellett felmosni. (A másik rikordot, amit ugyan­akkor a bajnok neje vágott ki rögtönzés­szérűén, hogy tudniillik ugyanennyi ideig beszélt a férjéhez, nehogy az elalud­jék: nem tudom kellőképpen méltányol­ni s velem együtt bizonyára lesznek fér­fiak, vagy ha nem is férfiak, legalább férjek, akik inkább azt tartanák rikord­­nak, ha egy asszony hetvenhét órán ke­resztül hallgatna oly célból, hogy az ura aludni tudjon.) Határozottan tiszteletreméltó teljesít­mény s ha a művészetet óraszámra le­hetne mérni, Ledowsky ur alaposan le­pipálta volna Dohnányit, Paderewskyt és a többieket. A kérdés csak az s ugy­­látszik, ezen fordul meg sok minden, hogy vájjon Ledowsky ur jobban zongo­rázott-e hetvenhét óra múlva, mint ami­kor nekifogott — mert ha nem, akkor valóban mindegy a művészet szempont­jából, hogy zongorázással vagy krumplí­­hámozással töltötte a három napot és éj­szakát — lévén a zongorázás a legtöbb esetben csak zongora-rázás. Az a gyanúm, hogy aki tud zongo­Jolly docker, vagy a hülyék játéka Különös szenvedély él a lelkekben. A bizonytalan nyugtalansága utáni vágy. Ezért dobta oda a vértől és bortól má­moros római zsoldos pénzét a kocka ha­zárd véletlene alá. És a kocka pörgött, zörgése a reménység szimfóniájává ma­gasztosult. A zsold, melyért nemcsak meghalni, de győzni is kellett, nőtt, nőtt, mint a száguldó lavina, vagy elúszott csendesen messzire, akár egy szelíd, jám­bor tutaj az őszi folyón. A római provin­ciákban évezredeket álló utakat és für­dőket épített a civilizációra hivatkozó latin imperializmus, melynek katonái kultúrával, törvénnyel, hazárdjátékkal is­mertették meg az utjukba eső barbáro­kat. És megdőlt a római birodalom, a zsol­dosok elpusztultak, lomtárba került a kultúra és a törvény, az idő megsemmi­sítette a pompás utakat, gyom és gaz terem a hajdani fürdők helyén. Csak a játék szenvedelmes szelleme él, örökké megújuló fiatalságával emel és sújt, bün­tet és jutalmaz. Mert elvész a dárda, a kéz és az agyvelő munkája. A logika ér­vényét veszti. Nevetségesekké válnak a kifundált tantételek. Ámde a szenvedély halhatatlan; leigázhatatlan az időben, él, terjed, terebélyesedik. Talán csak az emberi ostobaság lesz nála hosszabb éle­tű a földön. A rummyt, azt hiszem, Amerikából plántálták át hozzánk bufeledtető má­­konynak és vigasztalan vigasztalásnak. rázni, az semmiképpen nem képes ennyi ideig — aki pedig ennyi ideig képes, az nem tud. Ugyanis... Ugyanakkor, mikor ezt a rikordot ol­vastam az újságban, valaki egy egyszerű kis történetkét mesélt el, amit nem hoz­tak a lapok — saját, külön megfigyelése az illetőnek, de dicsértem érte, mert fi­nom megfigyelés. Egy mozizongoristáról szól, aki vala­mikor urigyerek volt, zeneakadémiát járt, művésznek készült. Elzüllött, ab­bahagyta, mozizongorás lett. Barátunk, aki egyszer ott volt a moziban, észre­vette, hogy ez a derék fiú, mielőtt leül a zongorához, hogy kísérőzenét szolgál­tasson „A prerik bikája“ cimü érzelmes filmhez, rendszeresen vattát dug a fü­lébe. Képtelen hallgatni, amit játszik — a füle valódi művészé, nem bírja ki, amit a félbemaradt, elkontárosodott kéz mü­vei. Ha zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel ez az utóbbi zongorista kü­lönb művész mint Ledowsky ur, aki het­venhét órán át hallgatta a tulajdon zon­gorázását — akkor nem tudnék hetven­hét órán át zongorázni. Karinthy Frigyes. S a magvak, melyeket még Július Caesar marcona harcosai ültettek el a gyengél­kedő európai humuszba, uj hajtást eresz­tettek az istenverte zsurokon, a kávé­házak füst-szürke atmoszférájában, a nagyvárosi klubok ápolt pálmái alatt. Korjelenség-e a rummy generális tér­hódítása? Nem korjelenség. Csak rene­szánszát élte meg benne egy régi része­­giiltség. Provokációja misztikus hatal­maknak, mint amilyen a sors, végzet, szerencse, balszerencse. Párbaj Istennel. A kártya sohasem volt elhanyagolt szerszám az élményeket kergető embe­riség téveteg kezei közt. Vagyonok tor­nyosultak ki a semmiből a játékasztalok zöld posztóján és vagyonok tűntek el rajta, mint a tyúktojás a vásári kókler kabátujjaiban. A rummy azonban egy egészen uj réteget kapcsolt be a játék­szenvedély cirkulációjába: váltóévekbe került polgárasszonyok és szürke diur­­nista-masinák ülik körül ma mindenütt az asztalt zavaros szemekkel s egy nagy­­nagy áhítattal: hogy irgalmatlanul szi­­venszurják végzetüket. Jolly Jocker a legnépszerűbb és leg­rokonszenvesebb figura, akinek léptei nyomán öröm és boldogság fakad. Saj­nos, csak ketten vannak ők minden pak­liban. Kevés hát az öröm. Van ember, akit következetesen elkerül, van akihez úgy jár, mintha az illető előfizetett vol­na rá. De ez már csak szerencse és pech kérdése. Ez pedig az emberi élet minden vonalán végigvonul. Van azért a Jockerben valami szim­bolikus. A nagy és kiszámíthatatlan ke­verés vak törvényszerütlenségén ’át is rámosolyog a szerencse kiválasztott fiai­ra, akiknek kezében arannyá lesz a gyarló sár, akiknek minden sikerül. Jolly Jocker a tehetségtelenekkel szimpatizál. Ezeknek — kombinációs képességek hí­ján — nagyobb szükségük is van rá. Ostobáé a szerencse — tartja a szálló­ige s az ilyen mondások rendszerint em­beröltők tapasztalatait sűrítik magukba. Az exakt gondolkodó talán e téren is szabályt és rendszert fog szimatolni. A darvinizmus érvényét blaszfém módon ide is kiterjesztve talán kimondható, hogy a természet kegyes a gyengéhez, aki a „létért való küzdelemben“ istápolás nél­kül elhullana az erőssel vívott harcban. Jolly Jocker a natura bátorító izenete az ingadozókhoz: ne csüggedj! Jolly Jocker egy uj mitológia hőse. Vozári Dezső. R bölcselő humorista Róbert de Flers-Caillavet, a világhírű francia bohózatiró e napokban adta ki aforizmáit és úgynevezett „aranyköpé­seit“ tartalmazó könyvét, melyből a kö­vetkezőket idézzük: A könyv a legjobb barátja az ember­nek; hűen szolgál, hallgat s minden tit­kot meg tud őrizni. Csak egy érzékeny tulajdonsága van: nem szabad kölcsön­adni, mert ilyenkor megsértődik és soha többé nem tér vissza. # Az elegáns feleség oldalán a férj min dig úgy néz csak ki, mint valami tönk­rement rokon. Ha a férfi elitéli a házasság intézmé­nyét, azért teszi, mert nem vehette el azt, akit szeretett, vagy pedig, mert el­vette. # De Flers egy alkalommal arról panasz­kodott egyik ismerősének, milyen rossz, olvashatatlan kézírása van. Az ismerős meg akarván vigasztalni a népszerű irót, megemlítette egyik újságíró barátját, mint akinek még olvashatatlanabb az írása. — Ebben igaza van, — szólt érre de Flers, — mert az ő írását még akkor sem lehet elolvasni, ha történetesen nyomtatva van. A bohózatiró egyszer megsértett egy magasállásu állami hivatalnokot s ezért tizennégynapi fogházra Ítélték. Nem használt semmi jogorvoslat, le kellett ülnie a büntetést. Midőn kitöltötte a tizennégy napot, találkozik az uccán ba­rátjával, aki azt kérdi tőle: — No és miféle emberekkel jöttél ott össze a fogházban? De Flers komoran válaszolt: — Istenem, ha az ember jól körülnéz, rájön, hogy mint mindenütt, a börtönben is csirkefogók vannak.

Next

/
Thumbnails
Contents