Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-12 / 19. szám - Csathó Kálmán: A Lion
Hova, merre, kihez? Máig’ is kiderítetlen. Hónapok teltek el, tél lett, tavasz jött, — a Lionról nem sikerült megtudni semmit. Augusztus elején azonban, éppen egy héttel a nyultilalom lejárta eilött, csák beállít Pákái szélesen ragyogó ábrázattal: — A Lion meg visszajött! Elkomolyodtam és fejcsóválva feleltem: — Szegény pára! De kutya rossz dolga lehetett, ha magához viisszakivánkozott! Vájjon hol járhatott? János azonban odavolt az örömtől. Hogyne! Most már megint volt rá reménysége, hogy néha mégis csak hozhasson egy-egy nyulat, amit a Lion nélkül még sohasem tudott elérni. — De most becsülje meg legalább s ne kínozza! Enni is adjon neki tisztességesen! — Már hogyne, iftyu uram! Kijár az ö porciója rendesen! Kijárt-e, nem járt-e: nem tudom, de azt tudom, hogy a verést rendesen megkapta, ha nem tudta elfogni a meg nem lövött nyulat, aminek az lett a következménye, hogy félreértve a helyzetet, most már János nélkül, a saját szakállára is kezdett vadászni. Nem tehetett róla szegény: a gazdája kapatta rá, leszoktatni azonban már nem bírta róla és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy Lion bizony rendszeresen pusztítja a vadállományt, még pedig kutyaszokás szerint nagyon veszedelmes módon: a könynyebben hozzáférhető fiókállatokat fogdossa el és azoknak a húsával pótolja, amit a János-féle ellátásban nélkülöznie kellett. Hát pedig bizony ilyen segítségre nincs (szükség semmiféle vadászterületen. A Lionra is kimondódott a szentencia: el kell.pusztítani. — Vidd ki — mondta a sógor Pákainak — és lődd agyon. Pókainak eszébe se jutott, hogy kegyelmet kérjen a kutyájának. Újabban sohasem fogott neki nyulat, viszont én is, a testvérem is állandóan szólongattuk, hogy miért nem eteti a Liont rendesebben, hát alighanem megunta már a vele való bibelődést. Pedig szegény Lion még ilyen körülmények közt is megható példáját adta a gazdájához való hűségének és csúnyán megharapta a végrehajtót, aki a Singer varrógép árának hátraléka miatt zörgetett be Jánoiséknál. Hogy aztán Jánosnak még emiatt is fizetni kellett, végképpen megnehezedett a szive Lion iránt, egyáltalán nem véve tekintetbe azokat a nemes benső rugókat, amelyek a kutyát cselekedeteiben irányitották. — Vette a puskáját és fütty entett a Lionnak. Azt hiszem, örült, hogy elpusztíthatja. Mikor a Rábcapart mentén elindultak a majorból, elszorult a szivem. Borzasztóan megsajnáltam a nyomorult állatot és csak befordultam a kertbe, hogy ne is lássam. Okosabb lett volna pedig, ha magam veszem a puskát és vállalom a hó-... Jiérszerepet. Okosabb lett volna a Lion érdekében. Tíz perc múlva hallottam messziről az első lövést. Sóhajtottam. — No! Vége szegény Lionnak! De még el sem mondhattam enynyit magamban, már szólt a második lövés is. Aztán kis idő múlva újra egy és még egy. Összesen öt lövés. Vájjon mi történhetett? Egy félóra múlva előkerült Pókai. — Na, — mondom, — elásta? — Nem a‘! — felelte dünnyögve. — A Rábca mellé állítottam, úgy lüttem agyon. Belefordult a vízbe, a folyó elvitte. Nyelvemen volt, hogy megkérdem, mit lövöldözött annyit, de gondoltam, jobb, ha nem tudom, miféle kínlódásban volt része szegény Lionnak utoljára is. Örüljünk, hogy vége van és nem szenved tovább! Még egy kis rouget! (Hofbauer Imre rajza.)
