Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-12 / 19. szám - Csathó Kálmán: A Lion
A LION Elbeszélés — Irta: CSATHÓ KÁLMÁN Minden barátomnak van kutyája és mindenik szörnyű büszke rá. Én is az vagyok a magaméra és éppen úgy, mint ök, sokat szoktam róla beszélni. Tele vagyunk valamennyien szebbnél-szebb kutyatörténetekkel, megható bizonyítékokkal a kutyáink kiválóságáról, ami természetes is, mert minden kutya hihetetlenül okos a saját gazdája szemében. Kit is tartson az ember okosnak, ha nem azt a lényt, amelyik öt tartja a világegyetem középpontjának, a legkülönbnek minden emberek között, akihez tüzönvizen, jóban-rosszban hűséges kitartással ragaszkodik? Ez az oka, hogy az emberek, akik embertársaikat állandóan megszólják, sőt rágalmazzák, kutyáikról csak szépet és jót beszélnek. Igaz, hogy a kutyamagasztalásokból rendesen kiesendül az a ki nem mondott, de könnyen levonható következtetés is, hogy bizony hát. a kutyatartó gazda se kutya és méltán tölti be a hű állat képzeletében a Gondviselés szerepét. Mert itt van valahol az ember és a kutya évezredes barátságának magyarázata: az ember szeret felsörendü lényt játszani, sorsintézö hatalmat gyakorolni és szereti magát imádtatni. Annak a meggondolásába azonban, hogy ezt a szerepét a kutya szemszögéből tekintve, méltón tölti-e be, nagyon kevés ember gondol. Ezért nem is mertem még soha elmondani a Lion történetét, mert attól félek, hogy ha valamelyik kutya meghallja, destruktív hatással lesz rá és aláássa azt a feltétlen tekintélytiszteletet, amivel a kutyák a gazdáikon keresztül az emberiségnek hódolnak. Leírni is csak azért merem, mert bármilyen okosak is kutyáink a gazdáik szerint, olvasni még, hála az Úristennek, nem tudnak. De a nyomtatott betűre is csak úgy merem bízni ezt a históriát, hogy megkérjem az olvasót, semmi szin alatt fel ne olvassák azon helyen, ahol kutyák is hallhatják. Nem szeretnék a destrukció úttörője Magyar zsánerképeink. A hortobágyi csárdában a hajdú vidáman poharazgat a juhásszal és a csikóssal. lenni, pedig a Lion életrajza egy kicsit olyanféle a kutyatörténetek közt, mint az orosz pesszimista regény volt, ami állítólag a desturkció útját egyengette. Valami olyasféle világlik ki belőle, hogy a kutyák élete sem olyan egyszerű, mint hisszük, hogy talán elegendő, ha-egy kutya hisz a gazdájában. Mert a Gondviselés szerepében tetszelgő emberek közt sok a kontár, aki a bennebizónak nemhogy támasza lenne, hanem inkább veszedelme. És hogy nemcsak okos és okosabb kutyák vannak a világon, hanem peches és pechesebb kutyák is, sőt szerencsétlenek és boldogtalanok is, szegényei és nyomorultjai a kutya társa dalomnak, amelyek önhibájukon kívül a bajok és szenvedések legkülönbözőbb fajtáin kénytelenek átesni rövid életükben. És hogy ez nagyobbrészt azon fordul meg, kinek a szolgálatába kerülnek és hogy a kutyasorsért a legtöbb esetben a kutyagazda felelős. Ezt pedig nem jó, ha a kutyák megtudják. Ezek után elmondom a történetet, előre bocsánatot kérve, ha gyengeszivü olvasóim lelkét zaklatom vele. A történet azzal kezdődik, hogy éppen a vadászévad beköszötésekor váratlanul elpusztult a vizslánk. A sógor uj kutya után tudakozódott, aminek az lett a következménye, hogy a megye minden vadásza a mi nyakunkba akarta varrni a használhatatlan vizsláját. Egy igáskocsi egy hónapig nem csinált egyebet, mint hozta és vitte a felajánlott kutyákat, mi pedig azalatt a sógorral egész nap próbáltuk őket. Többet boszszankodtunk eközben, mint máskor tiz esztendő alatt és még hozzá hiába, mert egyetlen egy olyan kutyára se akadtunk, amelyiknek hasznát vehettük volna. Egyetlenegy azonban mégis ott ragadt a kipróbált kutyák közül, a Lion. Ennek nem volt más hibája, csak az, hogy egyáltalán semmi szaglása nem volt és harison kívül nem „állt“ sem
