Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-12 / 19. szám - Csathó Kálmán: A Lion

miféle vadat. A fogoly csapatokon olyan nyugodtan szaladt keresztül, mint a foxi a csirkéken.

Hogy mégis ott ragadt, annak oka Pókai volt, Pókai János.

A dolog úgy esett, hogy mikor a Liont leszedték a szekérről, az volt az első dolga, hogy odament Pókaihoz, felágaskodott rá és végignyalt a képén. Ebből mindjárt látható volt, hogy nem finnyás természetű, mert ... Ehhez azonban meg kell előbb magyarázni, hogy ki volt Pókai. 1 i

Hát senki más, mint a sógoromnak a béres gazdája. Mellékfoglalkozására nézve faragó és mezőőr.

Az első állásánál fogva elöljárója a major egész cselédségének, őre a magtárkulcsnak és

végrehajtója a

sógor gazdasági parancsainak, amiket azonban arra a kérdésre: „Mit dolgozunk holnap, János?“ mindig ő maga sugalmazott.

A faragó mestersége alapján felhatalmazása volt rá, hogy meleg délutánokon a „tézslarudiat kell megpántolni“ felkiáltással a faragószinbe vonulhasson vissza hüsölni. A mezőőri állása viszont arra volt jó, hogy puskával a vállán járhasson a határban, ami nagyban hozzájárult a tekintélye emeléséhez a többi cselédek szemében, viszont a puska iránt való respektust teljesen tönkretette a vadak körében, azt a tévhitet terjesztve közük, hogy a puska teljesen ártalmatlan szerszám. Mert rosszabb puskást Pókai Jánosnál soha életemben nem láttam. Amire ő ráfogta a fegyverét, az teljes biztonságban lehetett afelől, hogy semmi bántódása nem lesz, viszont mindazok, akik a lövése irányán kivül estek, ugyancsak reszkethettek az életükért.

Pedig szeme kitűnő volt. Ötszáz lépésről meglátta a szántás közepén, a barázda alján alvó nyulat, amit be is tudott cserkészni tíz lépésnyire; hogy aztán halálos biztonsággal elhibázza. Sohasem láttam olyan vadat, amit János ejtett volna el, pedig jó egypár esztendeig voltunk ismeretségben. Ezalatt az idő alatt azonban csak egy gátőrről tudok, akit megsrétezett és egy csikóról, amit varjú helyett lőtt orron.

Hogy mint bizalmi ember miként felelt meg a hivaMarion Davies, a híres amerikai mozicsillag, aki egyúttal kitűnő balettáncosnő is.

tásának, azt máig* sem tudom. A sógor ugyanis azt állította, hogy kitünően, a néném azonban, a sógor felesége esküdött rá, hogy Pókai híven őrzi ugyan a magtárkulcsot, de annál hütlenebbül kezeli a magtár tartalmát. Hogy a gazdasági tanácsai milyenek voltak, azt sem tudom, de az bizonyos, hogy a sógor nem gazdagodott meg tőlük. Faragó-mesternek azonban kitűnő volt, bár akkurátus kissé és nem túlságosan gyorskezű.

Hát ilyen ember volt János, 'akit a Lion első látásra kutya szive egész melegével és bizalmával köszöntött. Rá is fizetett szegény állat alaposan, mert ennek a szokatlan bizalomnak volt tulajdonítható, hogy Pókai megkérte a sógoromat, kegyelmezzen meg a Lionnak. Ne küldje vissza, hanem tartsa meg s adja neki.

Mikor Pókai ezt a kívánságát előadta, tulajdonképpen csak akkor kezdtük a Liont alaposabban szemügyre venni. Barnafoltos, fehér, rövidszőrü szuka volt; elég jó ábrázatu, kedves állat, csak az volt rajta különös, hogy a farkából semmise hiányzott, amitől szokatlanul hosszúnak tűnt fel az egész állat. A „kurtirozás“ ugyan elég barbár szokás, mégis abban az időben, mikor még tartottam valamit a vadásztradiciókra, egészen nevetségesnek Ítéltem ezt a divatellenes farokviseletet. Szóvá is tettem tüstént, mire a sógor azt felelte:

Az a legkisebb baj! A farkából le lehet vágni akármikor. Nagyobb az annál, hogy minek neked ez a kutya. János?

Amire János nagy harcsabajuszát húzogatva, egy kis restelkedéssel bökte ki:

— Vadászni.

— Na! — szólott a sógor, — ez már valami. Azt már megnézem, mire mentek ketten ezzel a kutyával. Mert igy se lősz semmit soha, de ha még ez az állat is akadályozni fog, akkor aztán igazán nem tehetsz kárt a területben. Tied a kutya, János!

így került a Lion Pókaihoz, amiből sok mulatság származott, mert ketten együtt kieszelték a vadászatnak egy olyan uj módját, amire egyikünk se számított és et-