Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-12 / 19. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

dent meg lehet magyarázni. A meglepő addig meglepő csak, mig nyitját nem tudjuk. Meg lehet tudni, el lelhet intézni mindent. Pénzért minden és mindenki kapható. Határokba, korlátozásokba csak a buta, a gyáva és a szemérmes nyugszik bele. Ebből a három anyagból gyúr­ják az úgynevezett becsületes embert. Az öregisullyal fut minden versenyben, legföljebb helyre jön be, de sohasem nyer. É.s igy tovább. A guruiban, a lóversenytéren, a futballmeccseken és az élet mindenféle más gyanús helyén szerzett tapasztala­tainak a kicsesházából szívesen kotor elő szikrázó böl­csességeket. Mulattat és megnyugtat. De amikor becsapó­dik mögötte az ajtó és megint egyedül vagyok Álmok­­háza csöndjében, árnyakkal népesedik meg a szoba, em­lékekkel viaskodok ... Pált és Zoltánt kisérem ki a pálya udvarra, most utaznak Amerikába, apám száraz szem­mel, de megrendülve öleli meg őket, tudja, hogy nem látja őket többé. És én ... vájjon látom-e őket valaha még? Három év előtt magiam is Amerikába készültem hozzájuk... Pálnak a gyárába. Útlevelem is rendben volt már. Akikor kitört a háború... Sokszor visszatér az az álmom, hogy négylovas hintón hajtok Amerikába, én ülök a bakon, hátul a kisülésen, kereszt befont karral a hajdú, a kocsi vígan gördül tova a hullámokon, a Szabad­ságszobrot is látom már és akkor valaki lenyom a vízbe, elsülyedek. Ki az a gonosz, aki mögöttem ólálkodik? Nem merek hátranézni, attól félek, hogy a hajdú helyett a vak ül a kisülésen. A vak! Mindig és mindenütt a vak! Ha Valamivics adatai hitelesek, Gallusz urnák Túl a ligeten lakik, valahol a Francia utón, onnan jár be a városba. Valamivics tegnapelőtt is figyelte már, az ucca túlsó oldalán várta. Jól megnézte. Pontosan leírta: alacsony, zömök ember, fekete pápaszemest hord, micisapkában jár, az arca csontos és csupasz, szöges vasbottal ütögeti a kö­vezetét. Az én vakom. Az, akit az állatkertben láttam, az, aki álmaimban is fölkeres. Egy pár lépésnyi távolságból követte. A vak végig­ment a ligeten. Néha nyugtalanul megállt és várt, meg­hallotta, hogy valaki jár a nyomában. Hátra is fordult, mintha meg akarná nézni, ki? A Hungária-uton Valami­vics megelégelte a hideg hajnalban való mászkálást. Hazament. Tegnap reggeli aztán megszólította. Elkísérte. Az Aréna-ütőn nyalogatták már a pálinkaméréseket. Meg­hívta a vakot egy kupica rosztopcsinra. Beültek egy is­merős pálinkamérésbe. Beszélgettek, összebarátkoztak, reggel nyolckor javában iddogáltak még. Gallusz ur rendes, komoly ember. Csakugyan muzsi­kus. Évek óta egy Ó-uccai intézetben zongorázik. De nem szereti azt a helyet. Lármás. A gazdasszony rikácsol, a vendégek ordítoznak. Ö a csöndet szereti. Valamivicsnak kapóra jött ez a vallomás. Megkérdezte, nem volna-e ked­ve vidékre menni? És amikor Gallusz ur két. kézzel kapott ezen a csá­bító ajánlaton, beavatta csillogó terveibe. Beszélt neki Paradicsomról. Gallusz urnák tetszett az ötlet, helyeselte. Sürgette: meg kell csinálni, mennél előbb. És fejét csó­válta, amikor megtudta, hogy Valamivics meg akarja várni a háború végét. Hol van az még? No de mindegy, ha lesz valami a dologból, kötélnek áll... Kisváros, kert, szüzdohány... ez kell neki. Meg aztán ő nem is egészen fiatal ember már, nehezen tanulja a bolondos uj muzsikát, vidéken pedig a szép régi keríngőknek, polkáknak és négyeseknek mégis inkább van keletjük, mint Budapesten. (Folytatjuk.) A berlini Pergamon-muzeum legszebb ógörög kincseinek egyike: Artemis nagy oltára.

Next

/
Thumbnails
Contents