Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-12 / 19. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
10. -----— dec. 1. „Megcsöndesedtem egy kicsit. Aludtam is valamit, Írni is tudok már. Egy hét óta nem vettem tollat kezembe. Ezen a héten az élet erőszakosan kicipelt a napfényre abból a félhomályból, amelyben emlékeim muzsikáját hallgatom csak. Emlékeim! Mennyi van! Sohasem fogyokki belőlük. Minek gyűjtsék újakat? Szeretnék úgy élni, hogy soha semmi se történjen velem. És az elmúlt hét... mennyi uj seb! A gyerek fáj. Irén fáj. Nem szeretem. Bizonyos vagyok abban, hogy nem szeretem. Megpróbáltam. Biztattam magamat: gyereked van tőle. Egy párszor elorditottam magamat: gyereked van! Füleltem. De ordításomnak nem volt visszhangja, bennem nem felelt rá semmi. Nem látom azt a gyereket, nem látom benne magamat. Messze vagyok tőle, éppen olyan messze mintha ma is még a galíciai felhők között kóvályognék. Azzal, hogy tudok róla, nem jutottam közelebb hozzá. És az anyjához sem. Kinek az élete folytatódik benne? Az enyém? Iréné? Mindkettőnké? Mi közünk egymás életéhez? Akartuk ezt a gyereket? Nem az áhitat szülte, hanem a véletlen. Soha egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy gyermekem születhet. Miért nem éreztem meg? Miért nem álmodtam vele soha? A vak helyett miért nem ő jött utánam a kórházba? Akkor ismerném már, tudnám, hogy az enyém. Irén az más. Asszony. Anya. És a természet anyai érzésről gondoskodik csak. Én azt a kisfiút szeretem, akit odaát látok néha, mind ritkábban. Ma szerencsém volt. Délelőtt tizenegy órakor az ablak nyitva volt. Ráismertem régi bútorainkra, láttam a vivókészletet is. Szakasztott mása annak, amely szobám falán lóg. A kisfiú az ablakban állt és átbámult. Rámosolyogtam és barátságosan integettem neki. Eleinte idegenkedve nézett rám, de azután örvendezön csapta össze kezét és mosolyogva bólogatott ö is. Rámismert? Már-már át akartam hívni, de idejekorán meggondoltam még a dolgot. Nem, nem szabad elhamarkodnom. Megcsaljam? Kevesebbet adjak neki, mint amennyiről tud? Várnom kell addig, mig Álmoikháza megint az lesz, aminek ő látja. így hát beértem azzal, hogy fölolvadva gyönyörködjek üde arcában, bátor tekintetében, karcsú testében, fiatal karjában... És sajnáltam is szegénykét. Nem tudja még, hogy Galíciából úgy jön riiajd haza, ahogy Monsieur Gaudet jött haza Szebasztopol alól. Hogyan néz! Hogyan csodálkozik! Belenyugodott már abba, hogy Iczky grófné eltűnt a lakásból és eltűnt a kislány is? Aligha örül a cserének. Ma még busul egy kicsit azon, hogy a vörös kalitkából kirepültek a szőke madarak, de lassan-lassan elfelejti őket és megnyugszik. Húsz év múlva hiába ül le majd ágyára a porcellánaszszony, nevét sem tudja többé. Nem tudja majd, miért ment utána Galíciába. És nem tépi le róla a porcellánruhát, amely alatt forrón lüktet az élet. Későn jut eszébe minden. Ki ék a kisfiú? Én vagyok-e csakugyan? Vagy... erre ma gondoltam először... a fiaim? Irén gyereke? Megláttam, mielőtt tudtam róla? Mégis van hozzá valami közöm? Ha ez igaz ... Ezt is meg kellene tudni. De ezt nem bizhatom Valamivicsre. Beérném-e azzal, amit Valamivics megtud róla? Ahogy azzal sem érem be, amit a vakról mesél... Amikor Valamivicsot hallja az ember, rendkívül egyszerűnek és bonyodalommentesnek látja az életet. Titok nincs. Természetes, józan oka van mindennek. Min-A berlini Pergamon-muzeum megnyitá sa. Az ünnep résztvevői a Pergamon-oltár előtt.
