Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-12 / 19. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Az ezévi epsomi lóversenyek megnyitása.

ladt a ház előtt, megint fokozatosan halkult, végül tökéletesen elnémult.

Karmel csak ekkor szólalt meg:

— Ez kergeti el álmomat. Ez a tűrhetetlen kopogás. Hallotta?

Valamivics bólintott:

— Hallottam, főhadnagy ur.

— Mi ez, Valamivics? Öt nap óta minden reggel hallom. Öt óra tájban kezdődik. Olyankor, amikor autótülkölés vagy kocsirobogás lármája nem nyomja el, messziről hallom már. A körút felől jön, a liget felé távolodik.. . Egy pár pillanatig tart, aztán elnémul. Pontosan úgy, ahogy most. Fölriaszt álmomból. El sem alszok... várom. Találgatom, hallom-e ma is? Bedugom a fülemet, akkor is hallom. Mi ez, Valamivics?

Valamivics az orvos fenisőségével nézett rá. Szegény bolond főhadnagy! A garniban is hóbortos volt már egy kicsit.

— Idegesnek tetszik lenni. Semmi ez kérem. Valaki elmegy a ház előtt, annak a botja kopog a kövezeten.

— Valaki elmegy! Ki megy el? Bele kell a^bba nyugodnom, hogy életem végéig mindennap halljam? Ne aludjak többé? Miért éppen az én ablakom előtt megy el? Véletlen ez? Üldöz? Mit akar tőlem?

Fölhajtott egy pohár konyakot, izgatottan csapkodta a,z asztalt, félkarjával furcsán hadonászott. A gyéren megvilágított szoba homályában olyan volt mint egy óriási beteg bogár, amelynek egyik csápját kitépték. Sápadt arcára fekete vonalakat rajzolt az álmatlanság meg az ital.

— Részeg! — gondolta Valamivics. — Részeg és bolond. Nem él sokáig. Senkije sincs. Csak pénze van. Ha megvesszük a házat és én leszek itt a házmester...

Behunyta szemét, hogy jobban maga elé rajzolhassa jövőjét. Elmélázott, a vidéki bordély-ház képén. Kert közepén áll, rózsák között. Paradicsomnak hívják. „Áldás, békesség“, ezt Íratja a kapu fölé, két kis amorettet föstet a fölirás két oldalára. Felesége a kasszában ül... italmérési engedély ... tánc ... zongora . ..

— Ki ez az ember, Valamivics? Ki ez az ember?

A portás felriadt boldog álmodozásából. Megnyugtatta Karmait:

— Meg fogjuk tudni, főhadnagy ur. Tessék csak rámbizni... Nem boszorkányság. Azt tetszett mondani, mindig ilyenkor -megy erre... Itt lakik valahol a közelben. Holnap vagy holnapután megvárom. Megszólítom... Óvatosan. Tessék csak rámbizni.

— Ki ez az ember? — ismételte Karmel a részeg ember makacsságával.

— Mindig ugyanabból az irányból jön. Alkalmasint ugyanarról a helyről. Munkás. Éjjel dolgozik, Nyomdász, szedő, pincér ... nem!

A portás arca hirtelen fölragyogott:

— Hülye vagyok, főhadnagy ur! Hiszen ez az ember vak! Azok járnak így bottal... Azok kopognak igy. Muzsikus! Vak muzsikus.

Szeme előtt újra megjelent a vidéki tuszkulánum igézete® képe: a kert, a rózsák, a Paradicsom, a tánc, a zongora... Vak muzsikus veri a zongorát.