Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-05 / 18. szám - Szánthó Dénes: Derűs délután
Baloldalt: Pollacsek Elemér budapesti orvostanár, akinek zsebkéssel végzett sikeres operációja világfeltünést keltett. — Jobboldalt: Világ politikai jelentőségű olasz látogatás Albániában. Középen (csákóval) Achmed Zogu király, mellette (diplomáciai frakkban) Grandi, olasz külügyi alállamtitkár. csak felugrott Pipszi és a festő elé libbent. — Komin, téri! Feri elkapta a kis nőt és ott, a kemény földön táncolni kezdtek. — Mégiscsak disznóság! —- mondta Svarc a feleségének éis lekapta a tüt a lemezről. Bán leült. Svarc erre uj lemezt tett fel. — Blues! — mondta dr. Szabó szakértelemmel. — Komin, Feri! — mondta a kis nő éis újra nekilendült a festővel. Svarc lángvörösre gyűlt a méregtől. Már két pár is táncolt az ő gramofonjára. Az asztalok körül többen beleénekeltek. Egymás mellé tettek néhány poharat, tányért és jazz-bandet csináltak a késekkel. Svarc egy szót se szólt, csak megnyomott egy kapcsot és a lemez megállt. A táncosok méltatlankodni kezdtek. — Szemtelenség! — mondta egy fiatalember. (Vöröskezü és lapátfülü.) Miért hagyja abba, mihelyt táncolni kezdünk?! — Micsoda beszéd ez? Hogy mernek az én zenémre táncolni? Ez a zene az én tulajdonom! — Hát kopik a zenéje, ha mi táncolunk rá? — replikázott a fiatalember. S most már Bán is beleszólt nagy eréllyel. (De a szivart nem. tette ki a szájából.) — Viszont a csend a mi tulajdonunk! Ön elrontotta a csendet! Én foxtrot mellett nem tudok rajzolni, mégse kértem ki magamnak! De viszont hogy én azalatt, amig az ön masinája működik, mit csinálok, ahhoz önnek semmi köze! — Van közöm! Aki az én gramofonomra táncol, az tőlem lop zenét! — Á—á—á ... — a közönség gúnyosan nevetett. Svarcból kiömlött a keserűség. — Kegyed már előbb is lopott tőlünk! Lelopta a feleségem profilját! Nem modell a feleségem, tudja! — Talán elfogyott attól önagysága profilja, hogy én a vázlatkönyvembe lerajzoltam? — Mindegy, a profil az enyém! Rajzolja saját feleségét. — önagysága nem a feleségem — mondta a festő gúnyos mosollyal. — Semmi közöm hozzá! — Pardon! A művész urnák igaza van — szólt bele dr. Szabó. — A szembe eső éterrezgéseket, melyek az ideghártyát izgatják és ezáltal fényérzést támasztanak, nem lehet magántulajdonnak tekinteni. — Kegyed pedig a virágunkba beleszagolt! Az én virágomba! — Erre jött a szaga! A szag mindenkié! — Sőt én kikérem magamnak, hogy engedte eirreszállni a szagát! — szólt bele az egyik sörös. — Én utálom a bazsarózsa szagát! Ordináré! — és egy retket dugott az orra alá. — Micsoda hely ez! Fizetni! — ordított magából kiselve Svarc ur. — Egy körözött, egy szalámi, négy kenyér, négy pohár sör! — Bocsánat — mondta a kocsmáros — öt pohár! — Micsoda? Négy! Kikérem magamnak! Nekem kettő, a feleségemnek kettő! Ella, hányat ittál? — Hármat. ' A vendégek a közelben nevettek. Svarc lécsapta a pénzt, egyik kezébe kapta a gramofont, másikba a felesége karját és kirohant. — Szép kis hely ez a Diósrétes, vagy hogy hivják! Ide se teszem be többet a lábamat! Micsoda vasárnap! S kiértek a kocsma elé. Egy ur szalad utánuk. Megragadja Svarc kezét. — Kis — mondja. És az asszonynak kezet csókol. Neki is: — Kis. Bocsánat, itt méltóztattak hagyni a csokrot. Bátor voltam... — átnyújtotta az asszonynak. — Táraságodnak igaza volt kérem. Neveletlen társaság. Csodálom, hogy meg nem tetszett pofozni őket. Merre méltóztatnak? — Ön merre tart? — kérdi diplomatikusan és dühöngve Svarc. — A Király-uccába. — Mi a Kálvária-térre megyünk. — Milyen szerencse! Alig egy ugrás! Együtt mehetünk. Ettől kezdve Svarc István kalapkereskedő nem jutott szóhoz, mert Kis ur és a felesége élénken beszélgettek, ő pedig a gramofont, a kabátokat és a csokrot vitte. & — örült kellemes volt! — mondta másnap a társának. — Jövő vasárnap veletek megyünk, jó? — Jó — sóhajtotta Svarc, pedig tudta, hogy jövő vasárnap nem mennek sehová, mert a felesége meghívta Kis urat teára.
