Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Szántó György: Európa elrablása
Baloldalt: Békés elefánt a berlini Zooban. —- Jobboldalt: Tomin Olga, az eperjesi szépségverseny első udvarhölgye. — Ilyen szép a beszédjük is. Zene. Aztán mindennap néztem a programot, ö nem énekelt többé. Mintha a földből nőtt volna ki, egyik név a másik után, egyik gyönyörűbb hang a másik után. De az ö hangja uralkodott emlékemben a többi hang felett. Ha költö volnék, azt mondanám, elérhetetlenül ült egy kristálypalota kupolájának tetején. Azért is mondom ezt neked, hogy megértessem, mi volt nekem ez a hang. Mintha nagy ezüstkalapáccsal belülről kristálypalota falait ütögették volna és a kristályfalak és kupolák zengése, pengése és csengése csakis engem keresett volna fel a Jupiter-jacht fedélzetén, a broadcastingon át. Mintha csak nekem szólt volna és nem még százezer embernek rajtam kivül. — Milyen szépen beszélsz, Fred, szinte irigylem a szavaidat. — Nos, miután a hang többé nem jelentkezett, én befüttettem a Jupitert. Nekivágtunk az óceánnak és most éreztem kukacvoltunk egész lassúságát. íme, hetekre van szükségünk, hogy megtegyük azt az utat, amit saját gyönge, semmi hangunk egy perc alatt megtesz. A hajón sokszor hallottam, mint mondani szokták, lelki füleimmel azt a hangot. Százféleképpen elképzeltem azt a vérből,húsból való emberpalotát, ahonnan kiszállt. Énem jobbik felét csakúgy felkorbácsolta ez a hang, mint állati ösztöneimet. De hiába magyarázom, ez talán már kissé beteges is volt. A beton-digue végére értek. A tenger türelmetlenül morgott és kiküldött egy-két hullámnyelvet a fövényre. Amikor ezek visszasurrantak, újak szaladtak a nyomukban, egyre beljebb nyelve a csillogó fövényt. Mindketten egyszerre dobták el szivarjaikat, aztán visszafordultak. — Nemsokára Gibraltár, Nápoly, aztán Róma. A Rádió Societate-nek három leadóállomása van. Az első kettőnél nem ismerték Tani kisasszonyt. A harmadiknál sem tudták a cimét megkapni, de azt mondták, hogy holnap 18 órakor bejön a terembe énekelni. Megborzongtam. Valahogy nem őneki, hanem a hangjának örültem veszettül, mint egy gyermek. Másnap este korán ott»voltam a Societate koncerttermében. Nagy meglepetés várt rám. — Micsoda? — A férfiak és nők, akik eljöttek, hogy a szétküldő állomásba énekeljenek, csaknem mind öregek és csúnyák voltak. Az egyik tenorista még púpos is. Képzeld csak el, a Grál regéjét énekelte Lohengrinből. Mielőtt énekelni kezdett volna, az arca kipirult az izgalomtól és a majomszerben hosszú, térdéig lecsüngő karjai megreszkettek. Lámpaláza volt, pedig rajtam és egy-két újságírón kivül senki sem volt a teremben. — Értem — mondta halkan a szobrász. — Ezer Brabanti Elza arcát látta, amint hallgatókagylókkal aranyszőke hajkoronáján hallgatja, hogyan tündököl Parsifal fején a Grál-korona. — Látod, most már tudom, hogy neked kellett mindent elmondanom. Hallgasd csak tovább. A púpos olyan mozdulatokat tett ének közben, mintha talpig ezüst páncélban volna. Egy pillanatra úgy láttam, hogy a fején csillogó sisak, egyik karját nagy címeres pajzson, a másikat keresztalaku pallosán nyugtatja. Úgy énekelt, hogy mindenki megdöbbenve nézte. Aztán megint egy kis púpos állt ott és a hattyú nem jött érte aranycsónakkal. Borítékot nyújtott át neki a hivatalnok, bizonyára a honorárium volt. De ő csak állott és tekintete a végtelenbe meredt. Szótlanul lépkedtek. Egy világitótorony különböző színű jelzéseket adott, mintha óriási rubinokat és smaragdokat dobált volna az éjszakába, amelyekre más naprendszer fénye vetődött. — Akkor a bemondó hivatalnok a mikrofon elé lépett és ezt mondta: Almirante Európa Tani, Puccini, Fanciulla dél West. A nő öreg volt, kövér és kicsi. Hiszen láttad. Én is nagyon jól láttam. A hangja sem vette el a józan eszemet, nem is képzeltem, hogy ez Minnie, a pompás kaliforniai vadvirág, banditák és cowboyok imádott ja. Miközben énekelt, arra gondoltam, hogyan viszem magammal ezt az elhasznált olasz nőt, akinek a hangja külön élet. Láttad, most itt van. — És megbántad? — Nem. Bánt, hogy az emberek nevetnek rajtam, de végre is nem menekülhetek a vadonba vele. Emberek között szeretek élni. Hallgass csak ide. Úgy gondoltam, hangversenyt rendezek egy teljesen elsötétített teremben. Amikor vége, kigyul a fény. Akkor talán megértik, hogy a hangja egy külön élet. Vagy készíts róla egy szobrot, az mesélje el valamiképp ezt a titkot, amelyet szeretnék mindenkinek elmondani. De nem, hiszen ez butaság. Lehetetlen.
