Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-28 / 17. szám - Condor: Nóta

Egy olvasónk ezt a kedves tavaszi felvételt küldi lapunknak Szlovenszkóról.

A szobrász most látta, hogyan éneklik bele eltíprott életüket rossznövésü, torzarcu és elöregedett nők és férfiak egy üres koncertterem üres padsorai előtt a mikrofonba. Évek szenvedésének az örömhimnuszát harsogták a föld összes országaiba és egy ráncos arc, egy púpos hát többé nem állott vigyorogva a dicsőség útjába. íme, eljött egy petyhüdt, kopott énekesnőért ez a hatalmas, bivalyere jü, mérhetetlen vagyonú, mindenektől irigyelt ifjú, hogy magával vigye tengereken át. Élesen látta most a nőt, ahogy a halion átment. A járása komikusán páthoszos volt, mégis az imbolygása ingerlő és nőgourmandok számára különleges. A ruhája komikusán fiatalos, mégis évszázadok tradiciói rejtőztek viselésének módozatában. Egy bűnös múlt nehéz illata terjengett ebben az egész tragikómikumban és a szobrász ijedten pillantott a tengerre. Várta, hogy megjelenik óriás bika képében az istenek atyja és prüszkölve vágtat a habokon át, hátán az elrablott Európával.

Amikor a Majestic-hotel hallja felcsillámlott, a tenger már bömbölt. Harsogva csaptak neki a hullámok a magas betontöltésnek, de a

jazzband tulharsogta.

—Milyen hamar jött ez a vihar — mondta Ered. — Az imént még alig volt szél.

A szobrász nem hallotta. Az öreg nőre gondolt, akinek a hangja mintha az öreg, elhasznált Európának külön diadalmas élete: a kultúrája lenne, és Jupiterre, aki ennek a fiatal amerikai bikának a képében vágtatott át egy titok mágnesének vonzásában, hogy elrabolja Európát.

Sokat beszéltek arról a szoborról, amit másnap kezdett megmintázni. Mindenki azt hitte, hogy a régi mitosz újra alakot öltött. Fred

sem

tudta, hogy az ő titkáért egy újabb titkot kapott cserébe.

Nóta

Szövegét és zenéjét szerezte: Condor

Elmúlt az ősz, megjött a tél, s annak édes csöpp órája, Hópelyheket szórt kint a szél, bent a szivem gyulladt lángra. Hogy lelkeddel simogattál, áldjon meg az Isten érte, Te maradtál mindörökre: lelkem drága eszményképe! Napok múlnak, szállnak messze, Te térsz jobbra, én meg balra.

De az ajkam minden este, A lelkedet csókolgatja.

Virágos kert a Te élted, bús temető lett az enyém, Fényes csillag voltál nékem, boldogságom letűnt egén, Felragyogott egyszer nékem, legszebb vágyam-álmom napja, Szivemmel irt regényemnek, egyetlen egy emléklapja. Szép emléked él szivemben, Lelkem őrzi, takargatja,

És az ajkam minden este: Emlékedet csókolgatja.

Ha szivedet bú takarja, s eszedbe jut ez a nóta,

Ha lelkedet bánat marja, s nincsen aki azt megóvja: Akkor jöjj el hozzám édes, panaszold el nekem bajod, Megnyugtatlak Téged szépen, simogatva lágyan arcod. S hogy elhagytál, azért Néked Tiszta szivből megbocsátok, Csak mondj el ott, sirom felett, Egy utolsó imádságot.