Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-28 / 17. szám - Szántó György: Európa elrablása

jouooidalt: Tauber Kichárd, a beteg világhírű kamaraénekes Pöstyénbe érkezik. — Baloldalt: Segrave, „a világ leggyorsabb embere“, akit az angol király nemesi rangra emelt.

— Hallgass ide. Nem rólam van szó, hanem a feleségemről.

— Úgy? Hangoztatnom kell, hogy elfelejtettél a lakodalmadra meghívni. Sőt arról sem értesítettél, hogy házasodni szándékszol. Ha szabad kérdeznem, kedves nejed jelenleg hol tartózkodik?

— Fent van a szobájában. Fáradt, ma nem jön le.

A szobrász kutatva nézett barátja szürke szemébe. Ott a szemek mélyén valami titok úszott és ö úgy érezte, hogy a szürke szemek mély vizében a titok után ereszti le tekintetének éles horgát. A percek megnőttek. A négerek halkan vonítottak furcsa szerszámaik ritmusára, egyszeregyszer felkiáltottak rekedt hangjukon, a zene erdején át keresve az őshazát. Aztán megint halkan vonitva baktattak a ritmusok mesgyéjén.

—- Te láttál bennünket, amint megérkeztünk? Bizonyára azért hallgatsz.

— Nézd, Fred, bevallom, hogy láttalak. Azt hitték mások, hogy az anyád, de én rögtön éreztem, hogy a barátnőd, sőt, hogy a feleséged. Minden okom megvolt rá, hogy ne higyjem ezt, hiszen épelméjű, egészséges embernek ismerlek, de megmagyarázhatatlan, mégis tudtam, hogy a feleséged. És az is megmagyarázhatatlan, hogy nem nevettem. Holott nevetnem kellett volna, mert ilyen korban levő nőt feleségül venni, ez már egy milliomos hóbortjának is tulerős.

Fred két fekete, vastag, aranygyürüs szivart vett ki fehér mellénye felső zsebéből. Az egyiket a szobrász szájába dugta, a másiknak leharapta a végét. Aztán karonfogta barátját.

— Gyere, elmondom, mért nem nevettél. Mindenki nevet rajtam, de te nem nevettél. Tudd meg hát az egészet, mert más úgysem érti meg. Hiszen jóformán magam sem értem.

A magas, végnélküli betontöltésen meggyujtották a vastag, fekete, aranygyürüs szivarokat. Alattuk a tarkaponyvás kabinok ezreinek locsogott a tenger. A kabinok színei halkan villantak fel a holdfényben, igy válaszoltak a vén tocsogónak szemérmesen.

— Figyelj hát ide, kezdte Fred. Tudod, hogy mindig szerettem a zenét. De nem úgy, mint más, hanem a magam módján.

— Tudom. A klasszikus zenét ugyanúgy értékeled, mint a jazzbandet.

— Igen. De most nem ezt akartam hangsúlyozni. Hanem azt, hogy mindig hangösszetételekre és uj ritmusokra vagyoni, az csak oicso irazis, hogy minél toobször hall az ember értékes, értsd klasszikus zenét, annál inkább élvezi. Es az úgynevezett könnyű zene nem értékes? De hagyjuk ezt. Meg akarom csak okolni, mit jelent nekem a rauio, ez a zenei újság, amely már divatját múlta a mi köreinkben. Mindig uj hangösszetételeket és uj ritmusokat. Amikor már azt hittük, hogy mindent kimerítettünk, akkor egyszerre elcsípünk egy balalajka-orkesztert. Felfigyelünk, hogy mit hoznak a legyőzött távolságok és ime felharsan a doni kozákok kardala.

Fred szivarja fel-felparázslott a sötétben és a szobrász figyelt.

— Csak azt akarom megmagyarázni, hogy amikor már túl voltam az állomáshajsza gyönyörűségén, mért nem untam meg a rádiót. Nos, hát egyszer Rómát csíptem meg. Az olaszok tudják, mi a rádió jelenlegi primitiv

fej

lődési stádiumának okos kihasználása. Nem tartanak előadásokat, ez unalmas. Sem nyelvkurzust, amelynek senki sem veszi hasznát és amelynek hallatára undorral száguld tovább a földteke másik felére. Operaelőadást is ritkán kapcsolnak, mert ennek kiegészítő része a vizuális kép, ©nélkül a recitativók gyakran unalmasak. Mi marad hát? A programzene és a dalok.

— Igen, hiszen ez az ország a dalok, a vox humana őshazája.

— Igazad van. Itt az emberi hang úgy törtet elő mindenünnen, mint a forrásvíz. Bőven és tisztán, mint egy természeti erő. Nem takarékoskodnak vele, mint a németek, hogy az ötödik felvonás végére is maradjon.

— Szóval megcsípted Rómát.

— Először nagy hévvel a Zampa nyitányát adták, utána egy nő énekelt.

— A feleséged.

— Légy türelemmel. Mindent elmondok, nem olyan egyszerű a dolog. Nos, hát a nő a Lakmé csengetyüáriáját énekelte. Nem szeretem az ilyen koloraturzsonglőr-imutatványokat, de ennek a hangnak a csengése ... hogy is mondjam csak? nos igen, egyenesen a szivembe. Talán nevetni fogsz ezen, de hidd el, hogy azonnal a szivembe vágott. Nem leszek hosszadalmas. Megnéztem a Rádióhiradót. Vasárnap, április 20. Róma, 380-as hullámhossz, 21 óra 30 perc. Zampa ouverturo,

utána:

Almirante Európa Tani, Lakmé, csengetyüária.

— Szép neve van.