Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-28 / 17. szám - Földi Mihály: Izabella

Erdélyi Béla, ungvári tanár-festőművész, a napokban nagy sikerrel állította ki képeit Prágában.

A „Golden Ray“ nevű óriási angol repülőgépek első raja, mely a páris-londoni l\égi forgalmat bong olitja. le.

hangversenyen látta, zongorán kisérte a művészt. Bemutatkozott. Később kijött hozzájuk a művész; ő is bemutatkozott Izabellának. Ezen a napon együtt ebédeltek: négyen. És néhány nap múlva Izabella nem tiltakozott, amikor a fiatal porosz szenvedélyesen a szivére szorította. Ájult ködben csókolta a fiatalembert; néha sirt, néha nevetett s néha, amikor a művészre gondolt, eszébe jutott, hogy vannak boldog emberek.

VI.

Nyugtalan és kicsapongó lett; a tűz, amit esztendőkön át a szivébe zárt, lángba borította és mindent felperzselt. Mulatott, táncolt, habzsolta az élvezeteket; ha a művész megjelent, szenvedélyesen átölelte a poroszt.. Megszólták; nevetett. Elhúzódtak tőle: nevetett. Egy napon nem fogadta a művész fiatal felesége: nevetett. Amikor később meglátta a tengerparton, megállította.

— Maga nem tudja, kicsoda maga, — mondta ijesztő nevetéssel.

— Bocsásson meg, de ... — s a fiatal asszony zavartan körülnézett.

— Fogalma sincs róla, hogy kicsoda, — s a szemébe meredt.

— Hogy érti?

— Ha megmondanám, megőrülne! — kiáltotta.

— De miért?

— A maga helyén másvalaki él! És csak azt tanácsolhatom, hogy szép csendesen viselkedjék... Ha nagyon hangosan beszél, könnyen felébredhet! És akkor mindent megérthet!

— De mit?

Megérkezett a művész s nem értette a különös jelenetet.

— Miről beszéltek?

Az asszonyka meg akarta magyarázni.

— Azt mondja Izabella, hogy ...

Izabella nevetett.

— A maga felesége nem is tudja, hogy milyen boldog, — kiáltotta.

— Azért boldog, — mosolygott a művész s felemelte mutatóujját. — Nehogy megmagyarázza neki!

Izabella görcsösen nevetett s a fiatal asszony csodálkozva nézte őket.

VII.

Berlinben voltak, amikor a művész meghalt. A porosz zongorista közölte a hirt Izabellával.

—- Mit csinál az asszony? — kérdezte.

— Sir. Szegényke oly fiatal...

Izabella mosolygott.-— Sokáig fog tartani, amig utoléri.

A porosz nem értette.

— Utoléri?

— Odaát.

S veszedelmesen nevetve hozzátette: — Neki még várnia kell.

Éjféltájt elküldte a poroszt s lefeküdt. Megkereste évek óta őrzött mérgeit s mosolyogva lenyelte. A fiatal asszonyra gondolt, aki szereti a fehér ruhákat, a csöndes életet, a művészetet s akinek még nagyon sokáig kell várnia, amig találkozhatik azzal, akit szeret.

Amikor régi ismerősei meghallották, hogy megölte magát azon a napon, amikor a művész meghalt, mindenről tájékozott nyugalommal, egyesek bizonyos esztétikai gyönyörűséggel, mig némelyek valami gúnyos irigységgel állapították meg, hogy ime, véget ért egy sírig tartó, halálosan szép és bizonyára nagyon boldog szerelem.