Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Szántó György: Paál Ferenc két könyve (Hamu alatt. Lenn) - J. S.: Meseoperák Párisban
Paál Ferenc két könyoe Hamu alatt Regény. Európa Verlag, 1928 A bécsi magyar emigráció regénye. Kényes, hálátlan téma. Senkisem mert beleharapni ebbe a fanyar hosszunapi, szegfűszeggel tűzdelt birsalmába. Paál Ferenc beleharapott. Most is keserű még tőle a szájaize. Kérdés, joga volt-e Paál Ferencnek közismert élömodellek kissé kíméletlen felhasználásával úgynevezett kulcsregényt Írni, vagy sem. Ne bolygassuk itt ezt az újabban oly sokat vitatott kérdést, szorítkozzunk csupán annak megállapítására, hogy a hajuknál előráncigált modellek rajza sokszor elnagyolt, ha pedig fényképekről van szó, hibás lencsével vétettek fel. Akad azonban köztük néhány pompásan meglátott figura is, különösen a Hatvani báró markáns danteprofilja, elegáns álcája az egyensúlyát vesztett, mélységekben vergődő, magasságokbavágyó, multbavisszaeső, jelenbeátkozott felemás kentaurnak, magyarzsidó Ahasvérnak. Akaratlanul is ő lett a regény domináló akkordja, vezérmotivuma, mig Genea, a hősnő csak masszív visszacsengése a kor eseményeinek, hely és idő egymásratörő energiáinak. Bravúros Goya-portré az öreg szerencselovag, Strasnoff képmása, a pajeszes inasfiuból városatyává vedlett Sanyi pedig egyenesen Daumier karrikatura. De hagyjuk a részleteket. Meglepő büvésztrükk, hogyan építi fel Paál Ferenc egy etikailag és technikailag hibáskonstrukcióju regényen át azt a korképet, amelyet nagyon kevés magyar iró tud ma adni. Meglátásai történelmi horizontu, röntgenszemü nagy víziók, miljőfestése néhol megejtően rutinos, máshol megejtően mély és igaz poézis. Stílusa dinamikus erejű és mégis mérnökien precíz, szavai pontosan célbatalálóak. Ahogyan a magyar zsidóság pszichéjét feltárja, legmélyebb gyökeréig, azt senkisem csinálja utána. Mindezt meg kellett mondanom erről a megrázkódtató bizarrságu írásról és most üthetik tovább, jobbról is, balról is. Lenn. Regény. Európa Verlag, 1928 Készakarva nem említettem a „Hamu alatt“ című regény egyik főerejét, a dunántúli magyar kisváros életének csodálatosan finom felérzését és mesteri kivetítését. Paál Ferenc érezte, hogy előbbi regénye után még .sok mondanivalója van erről a speciális zamatu, illatú légkörről, azért irta meg egy kátyubarekedt, posványbafulladt kis vidéki szerkesztő, talán az önmaga életének egy korszakát. Idill az egész. Kisigényű, halk idill, melankolikus humorral, halk derűvel, éles, könnyed és finom vonalakkal megrajzolt halk idill. Talán leginkább Pascin egy tollrajzához lehetne hasonlítani. De Pascin nem járt soha a dunántúli magyarzsidó kisvárosban és igy jól tette Paál Ferenc, hogy ebben a kis regényben megörökítette számunkra, milyen is volt ez a nagyvendéglői tánclokál, folyópart, görbe uccácskák, hónaposszoba, lebuj, állomásresti, ez az éjjel, egy hajnal, egy-egy kávéházi felirónő, egy dagadterszényes disznókereskedő, egy gépirókisasszony, egy színésznő, egy profiduhaj, egy öreg színész, egy cigány, egy kis vidéki szerkesztőcske abban a dunántúli kisvárosban, napjainkban. Megírták ezt százszor. És mégis örülünk, hogy most éppen Pascin élt, látott néhány hervadásszagu napot ebben a milliőben, hogy csendesen elfütyörészett nekünk erről az emlékről egy halk rajzmelódiát. Szántó György (Arad). Meseoperák Parisban Rabaudnak a bécsi operában nemrégiben előadott „opére comique“-ja, a „Marouf“ szép párisi napokat juttat az eszembe. Fájó szívvel gondolok a Piacé de 1‘Opéra karneválszerü forgatagára és nagyon helytelenítem azokat a finoman blasirtakat, akik kötelességüknek tartják gúnyosan vállat vonni, ha a párisi operáról van szó. Meg kell azért bocsátanunk ezeknek az eltévelyedetteknek is, mert már az iskolapadból — vagy ami még ennél is sokkal rosszabb — a társadalmi élet egyeteméről hozzák magukkal azt a tant, hogy Párisban csak jól bevált márkákat szabad megnézni. Faust, Traviata, Carmen — a nagyon fölvilágosodottak egészen a Thais határáig is elmerészkednek! No de ezért az árért lehet is az ember egész életére nagy fiú és mesélheti fünek-fának, hogy ő „micsoda egy“ zeneértő és színházi kritikus! Mert hát kérlek, valljuk be, szörnyű volt. Jó, jó, a foyer gyönyörű, de képzeld, már az sem igaz, hogy a parkettre csak frakkban engedik be az embereket — bizony Isten ült mellettem egy nagyon finom angol sötétszürke zakóban — és hát az előadás, az azután semmivel nem jobb, mint amit itthon bármikor hallhatunk. Ha a felsorolt operák bármelyikénél ült az illető hölgy vagy ur, akkor igaza van. Ellenben, ha megfogad egy jó tanácsot, és bármikor exotikus tárgyúhoz megy el, akkor hálás lesz érte. Két ilyent sikerült kifognom: az egyik Rimsky-Korzakov Coq d‘orja, a másik a már előbb említett Marouf volt. Nem zenei szempontokról akarok itt szólni — hanem mindazokról a specialitásairól a párisi operának, amelyek itt teljes mértékben juthatnak érvényre. A díszletekről, a kosztümökről és a rendezésről. Legelsősorban azt az előnyüket kell említenem, hogy még a legszínesebb felvonulásoknál sem feledkeznek meg egy pillanatra sem arról, hogy ők nem revüt, hanem komoly műfajt játszanak. Nincs egy fölösleges alak sem, mindegyiknek ott a megindokolt helye. A Coq d‘or figurái minden komikusságuk mellett is tragikusan hatnak — szimbólumok és mégis az életből kihasitott, húsból és vérből való emberek. A díszletek meseszerü volta nem befolyásolja valódiságukat, ismeretlen tájak, idegen városok rózsaszínű hótól ragyogó házaitól csak még annál elevenebben üt el gyönyörű drága jelmezük, fejüknek furcsa maszkirozása. A kép, mindig az összkép a fontos itt. Van egy jelenet, amikor a békébe belelustult és elaludt királyt költögetik, hogy gyerünk már, kezdődik a rettenetes háború — ennél festőiebbet elképzelni nem is lehet. Szinte tusstollal vannak a jelenetek kontúrozva és minden elevenségük és valódiságuk ellenére is olyanok, mint a legkitűnőbb gyermekképeskönyvek illusztrációi, amelyek a felnőtt embert gyakran ragadtatják arra, hogy ne is legyen képes á. szöveget elolvasni. Meseoperáknak kutya kötelességük persze, hogy királykisasszonyuk legyen. De ez a királykisasszony a világon mindenhol ezer ékességbe, aranyba és ezüstbe ártva, itt Párisban ellenben csak aszszonvisága, finom, lehelletszerü megjelenése által emelkedik ki. Látomásszerü, kék fényben úszó alak, maga a Mese megtestesítője! Nem ragyogó és nem gazdag („reich bin ich selber“ — mondhatná a herceg) — de nő. Ami, valljuk be, a színpadon és nézőtéren egyaránt a legfontosabb dolog. Marouf története az Ezeregyéjszaka 826. éjszakáján hangzott el. Seherezáde szövi-szövi a fonalat, hogy Sahriar szultánt puhára főzze. — És ennek a főzőcskének a hors d‘oeuvre-je ez a szellemes opera. Zenében, kiállításban egyaránt sok újat hoz. Virtuóz módon keveri a vigopera ismert fordulatait és alakjait a mesével és itt-ott teljesen naturalista hangokat is hallat, mint pl. a főhős megbotoztatásában, ami nem is szimpatikus, mert ezzel a témakörrel kitűnő mozirendezőink újabban kissé talán túl sokat is foglalkoznak. A történet nem más, mint a hitelképesség sziporkázó kifigurázása. Gazdagság, hivatal, királyi hitves, minden kijár annak az embernek, aki ügyesen tudja elmesélni állítólagos, a sivatagon keresztülvonuló karavánjának szinességét, pompáját és főleg — értékét. Az örök fezőr tündöklésének és nyomorának története. Ez a keret aztán ezer lehetőséget nyújt a rendezőnek. Valóság és mese gyakran oly közel állnak itt egymáshoz, hogy amikor felvonult a tevék sora megrakodva minden földi jóval, már azt sem tudtam, hogy a fejemen keresztül masiroznak-e, vagy pedig szemem előtt vonulnak-e el. A kosztümök nem olyan meglepőek itt, mint Coq d'ornál, mert nincs az a százszemélyes házibál, ahol a meghívottak közül legalább ötven ne jelennék meg e viseletek egyikében. No, de azért maradjon meg mindenki abban a hitben, hogy az Ezeregyéjszaka privátok számára kimeríthetetlen forrás. J. S.