Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Tarka krónika • Márai Sándor: Csavargók - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Vozári Dezső: A szenvedélyes antialkoholista
TARKA KRÓNIKA Csavargók Babrálva kezdtem olvasni ezt az utolsó Hamsun-regényt is, aminek ez a cime: „Csavargók“. Egy Hamsunregény külön olvasási technikát kivan, valahogy úgy' kell olvasni, mint egy verseskönyvet: csak akkor, ha kedve van hozzá az embernek, s nem lapróllapra, hanem találomra felütni valahol s engedni, hogy valamelyik elkezdett mondaton át hasson az emberre ez a csodálatos, egészen csöndes zene, egy lélek zenéje, ami egészen messziről közvetiti a valóságot, valahogy úgy, ahogy a spektrum hirt ad egy távoli csillag anyagáról. Még nem is olyan régen, közvetlenül a háború előtt, minden iró- és olvasó-ember beteg volt egy kissé Hamsuntól, akár tudott róla, akár nem. Nem érhetett fiatal irót nagyobb veszély, mint Hamsun. Az „Éhség“, a „Pán“, az Anyaföld áldása“, „Viktória“, — mindebbe a legkülönbözőbb nyelvterületeken belebetegedtek a. fiatal irók, a fejüket lógatták, hamsuni hangon beszéltek a regényekben a fiuk a leányokkal, s minden regényhős úgy nézett ki ebben az időben, hogy rögtön hajlandó elutazni a legközelebbi gőzhajóval villamoskalauznak Amerikába. Különösen a „Pán“ adta meg nekünk, azok a dolgok a madártollal, meg az erdő nedves reggeli szaga. Egész Középeurópa tárcarovatai tele voltak egyidőben az erdő nedves reggeli szagával. Aztán Hamsun elment egy fiatal nővel egy norvég szigetre s ma is ott él s most megírta ezt a nagy regényt, a „Csavargók“-^at, amit a zártkörű norvég kiadás után kitűnő német fordításban juttattak el a nemzetközi publikumhoz. Hamsun egészen uj hangokat talált ebben a könyvben. Az a démonikus romantika, amivel régebbi regényeiben átfütötte hőseit, az az átmenet idegbaj és állástalanság között, ami a Hamsuni hőst karakterizálta, ebben a regényben már nem csellózik olyan pathetikusan. Hamsun öregebb lett, elmúlt hatvan. Hősei változatlanul nyugtalanok, de Hamsun már tudja ennek a nyugtalanságnak az okát. Ez a könyv teljesen fegyelmezett, nincs egy fölösleges hangulata, olyan, mint egy óriási vers: minden szó a helyén van és megmásíthatatlan. Ezek a csavargók helyhez kötött norvég parasztok, egy kis halászfaluban élnek, koldusszegények, a tenger és egy sovány kis termőföld tartja el őket, szenvedélyeikben szemérmesek, irni-olvasni nem tudnak, eaváltalán nem is literárisak, vágyaikban sem. Valljuk be, a régi Hamsun csavargóiban volt valami gyanúsan civilizált. Ezek ide-oda jártak, cipelték spleenjüket Dél-Amerika és Krisztiánia között, gyalog vándoroltak az országutakon és alkalmi munkákból tengették a napjaikat, de az olvasó nem szabadult a gyanútól, hogy ezek a csavargók fogkefét, kölnivizet és angol szappant cipelnek hátizsákjukban, s titokban Hamsunt olvassák. Mind álruhás hercegek voltak ezek, akik doktori diplomával a zsebükben fát fűrészeltek norvég vidéki uriházakban, s titokban szerelmesek voltak az ezüstszőke háziasszonyba. Ezeknek a szalonképes csavargóknak semmi nyoma az uj Hamsun-könyvben. Ezek a csavargók nem is csavarognak, a kerületi székváros s a szülőfalu között bolyonganak egy életen át, a könyv tele van negyven-ötven talléros problémákkal, egy tehenet kell venni, vagy egy istállót építeni, ennyi minden gondjuk. Ezek óriási gondok, s az egész életüket elbabrálják ezzel. De épen ez, ahogyan elbabrálják életüket ilyen óriási gondokkal s ahogy közben mind szerencsétlenek s nem találják a helyüket, s legszívesebben valamennyien elutaznának Amerikába, amiről hallottak egyszer, s ahogy egy odavetődött, arany - fogú hazudozó matróz működésbe hozza a falu beavasodott fantáziáját s életkedvét, ahogy valami ismeretlen erő és nyugtalanság noszogatja őket, s tehetetlenül topognak szemérmes vágyaik és szenvedélyeik útvesztői között, ez a névtelen hontalanság, ami az ősidőktől szülőfalunak ismert szülőfaluban időnként megejti ezeket az embereket: ez Hamsun nagy melódiája, amit nem tudott tőle ellesni senki. Egészen kis területen, együgyü és kis életek között, jelentéktelen és unalmas eseményeken át hömpölyög ez a regény, nincsen tulajdonképpeni kezdete, s nincsen befejezése, akárhol kezdheted olvasni s akárhol befejezheted. Mi ez a hontalanság, ezeknek a primitív csavargóknak hontalansága, akik a szülőföld biztonságában is otthontalanul érzik magukat? Nincs bennök semmi lázadás, s mégse tudnak megbékélni soha. Mi az, amit minden ember rokonnak érez ebből a nyugtalanságból, ami, ha olvasod a regényt, egyszerre reádagad, egy névtelen szorongás,. azonosítod magad ezzel az érzéssel, szeretnél közbeszólni, neked is vannak ilyen, pontosan ilyen panaszaid. S mi minden literáris smonca, ügyeskedés és programirodalom ehhez az íráshoz, ami olyan egyszerű és átlátszó, mint egy pohár víz, csak éppen úgy nyújtják feléd, hogy meg kell sejtened, mennyire benne van egy pohár vízben a tenger minden misztériuma? Márai Sándor. Hölgyeim és uraim, ahogy átjövök az uccán, néhány emberre leszek figyelmes: megfordulnak, néhánya megáll, felfelé kacsint, tovább megy. Üres telek végén felmeredő, hatemeletes tűzfal. A tűzfal felső szegélyén hatalmas kocka — valamelyik cég reklámterülete, amit lefoglalt magának, mindenesetre, addig is, mig a telken felépül a ház és eltünteti a falat. A tetőn átvetett gerenda. A gerendáról kötél lóg, ezen a kötélen, lábbal megkapaszkodva, fiatal suhanc, talán tizenhatéves. Mázolósegéd, vagy csak inas még. Egyik kezében bögre, másikban ecset — a reklámtábla szegélyét festi, szép egyenletesen, pirosra. Mint egy szitakötő, a tűzfal óriás, fehér lapján, eltévedt darázs — a kötél himbálódzik vele, szél rázza a gerendát. Szédülős ember kényelmetlenül összerázkódik, elfordul, a füle bizsereg ilyen látványtól, — magam se vagyok épp légtornász, de azért nem tudom levenni a tekintetemet. Pompás egy fickó! No de manapság, ugye ... Az ember miket lát a moziban. Harmincemeletes felhőkarcolók tetején, kiugró vaslécen tótágast áll a moziszinész. Blondinra is emlékszünk még, aki a Niagara fölött táncolt át a kötélen — hát még az artisták! A repülőkről nem is beszélve, akik fejjel lefelé repülnek, meg az ejtőernyős ugrókról. Úgy képzelem, a mai gyerek mosolyog magában, mikor Heraklesz és Thezeusz tetteit tanulja az iskolában. A tanár, tehetetlenségében a még mindig uralkodó tantervnek, lelkesen dicsőíti a hősök korát — de a gyerek, ha egy kis esze van, ilyesmit kellene, hogy gondoljon hozzá: micsoda pipogya, gyáva kor lehetett, a mikor e néhány közepes példaadásból a legközönségesebb bátorságnak ekkora hűhót csináltak, halhatatlan félistenekké nevezték ki ezeket az urakat, akiknek ma alapos fáradságukba kerülne, hogy elhelyezkedjenek valamelyik orfeumban. Magam is — nem a reklámfestő suhanc bátorságát csodálom — inkább a nézők közönyét. S mégis — egy gondolat nyilai belém — örök banalitás, melyben egyek Heraklesz és ez a derék fiú. Ha az édesanyja látná! Mintha fojtott sikoltást hallanék. Karinthy Frigyes. A szenvedélyes antialkoholista Gyanútlanul ültem úgynevezett törzsasztalomnál, midőn egy idegen ur vállamra tette kezét. Fölpillantottam. Az ur szemeiben áprilisi veröfény és a meggyőződés lángja világított. így szólt: — Lépjen be! Az ember sok mindenbe lép bele akaratlanul, szórakozottságból, rövidlátásból s ezek a belépések kellemetlen emlékeket hagynak vissza. — Lépjen be, — ismételte az ismeretlen, — az antialkoholisták egyesületébe.
